Sokan megrémülnek attól, hogy a COVID-19 vírusa elleni vakcinát „ilyen gyorsan” fejlesztik. Milyen veszélyeket rejthet magában ez a „rohanás”?
Remek cikket olvastam egy klinikai kutató tollából (billentyűzetéből) arról, miért is tart általában 10 évig egy vakcina kifejlesztése.
Vegyük sorra, mi is kell egy jó „oltáshoz”? Kell egy jó téma (valami divatos vírus), amihez találunk szponzort (nem olcsó játék a vakcina fejlesztés), aztán beadjuk az engedélyeket (újra, meg újra) a kijelölt testületekhez és hivatalokhoz, akik nagyon pontosan tartják a számukra előírt (2-3 hónapos) határidőket, mielőtt újabb adatokat, vagy részleteket kérnének tőlünk, hogy azt ugyanígy elbírálhassák.
Mire odáig eljut egy kutató, hogy elvégezheti az első állatkísérleteket, évek telhetnek el. Persze más a helyzet, ha a szponzorok és a hivatalok is készségessé válnak, és legalább annyira akarják a sikert, mint a kutató maga. Csak ezzel több évet nyerhetünk.
A sikeres állatkísérleteket követően ismét hosszabb szünet jönne, mielőtt az első önkénteseknek is beadhatnánk az ígéretes vakcinát – a hivatalok nem tétlenkednek, kitöltik a rendelkezésükre álló időt, hogy ezzel is igazolhassák létjogosultságukat. Ismét más a helyzet, ha nem kell hónapokat várni tétlenül egy-egy jóváhagyásért.
A legkeményebb falatot a fejlesztésben mégis a nagyobb létszámú humán vizsgálatok jelentik. Hiszen ehhez sok-sok önkéntest kell toborozni, és számos kutatóhely együttműködésére is szükség van, az ott dolgozó szakemberek munkájával együtt. A COVID-19 hatására viszont annyi önkéntes jelentkezett a vakcinák kipróbálására, amitől egy rutinmunkához szokott kutató el is sírná magát örömében.
Miért is tart 10 évig egy hagyományos vakcina előállítása? A várakozásért. Telnek az évek, amíg a (kezdetben) lelkes kutató várja a szponzorok pénzét, a hivatalok engedélyét, az önkéntesek jelentkezését, és természetesen a lehetséges gyártó felbukkanását. Ha ez mind meglenne, 9 évet lefaraghatnánk a 10-ből.
Ezek után már talán nem is tűnik csodának, ami a COVID-19 elleni vakcinák fejlesztésénél történik.
Tudom, nem hagyhatom ki a biztonságosság kérdését! Hiszen a vakcinákat megelőzésre használjuk, azaz egészséges embereket oltunk be azért, hogy elkerüljünk egy betegséget. Egészséges embereket vetünk alá orvosi beavatkozásnak. Fontos, hogy ne a megelőzés során betegítsük meg őket.
Az eddigi vizsgálatokban mindenki életben maradt a beoltottak között, és mellékhatás is csak ritkán fordult elő. Gondoljunk bele: ha egy közepes (nagyjából 100.000 lélekszámú) magyar városban minden lakos egészségi állapotát fél éven át figyeljük (minden beavatkozás nélkül), vajon hány kedvezőtlen eseményt tudnánk feljegyezni? Lesz köztük, aki ebben az időszakban kap infarktust, szenved balesetet, kerül depresszióval orvoshoz, vagy épp kiderítik róla, hogy magas a vérnyomása, és a vércukra is kiakasztja a műszert – hogy csak néhányat említsek. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az emberek a klinikai vizsgálattól függetlenül is megbetegedhetnek. Ennek megfelelően kell értékelni az eredményeket, és egészen egyértelmű, hogy a 2020-ban célközelbe érkező vakcinák kiemelkedően biztonságosak.
Szóval oltassuk be magunkat? Igen. Én az elsők között leszek, aki beadatja magának a COVID-19 vírus elleni vakcinát, amint elérhető lesz (és amint sorra kerülök). Melyiket? Az én listámon az első helyen az AstraZeneca készítménye áll (az ún. Oxford-vakcina), után jön a Szputnyik V (egyenesen Oroszországból, ahol a kipróbálás valós élethelyzetben zajlott), majd a Moderna és a Pfizer vakcinája.
És ha szerencsém van, az első oltást már két hónapon belül megkaphatom, és megszabadulhatok a járvány veszélyétől.
Ha érdekel, hogyan lőtte be magát a Szputnyik V a második helyre, hamarosan megtudhatod a folytatásból.
Véleményem megírására az alább elérhető cikk adta meg a kezdő lökést: