Frodó

Hároméves lettem! Háromévesnek lenni jobb, mint kettőnek, mert sokkal nagyobb csontot adnak a születésnapodra.

Furcsa, hogy egy olyan napot ünnepelek, amire nem is emlékszem. Megkérdeztem erről az osztálytársaimat is – merthogy már kutyaiskolába is járok –, de ezt ők sem értették. Columbo, az öreg és bölcs basset hund, akinek már a nyolcadik születésnapja is elmúlt, azt mondta, hogy az emberek bohókásak. Nagyon igaza lehet, bár nem tudom pontosan, mit jelent bohókásnak lenni. De a gazdáinkat úgy kell elfogadni, ahogy vannak, és ezt nem csak Columbo mondja.

A mi otthoni falkánkban több ember is van, és nővéremmel, Sütivel vigyázunk rájuk. Süti már négyéves, és nagyon finom csontot kapott a szülinapjára, időnként még érzem az ízét a számban. Süti is fekete, mint én, és a mellén ugyanott van a fehér csík, mint nekem. Azt mesélte, hogy ő egy kecskefarmról érkezett ide, és már kiskutya korában megtanulta, hogy nem szabad megengedni, hogy az állatok szétszéledjenek. A kedvenc játéka a terelés. Ha csak ketten vagyunk, akkor engem terel, én viszont megpróbálom őt elkapni közben, mert ez meg az én kedvenc játékom.

Süti azt mondta, hogy a kecskék buta állatok, mert egyfolytában csak panaszkodnak, és nyavalyognak, hogy a fű nem elég finom. Pedig szerintem a fű finom dolog, persze nem olyan ízletes, mint a csirkezúza. És néha a lócitrom is finom, nagyon kellemes bukéja van. Süti a döglött békák szagát imádja, és ha talál egyet, belehempereg, hogy sokáig érezze a bundáján az aromáját.

Az emberek nem szeretik a döglött békát, de az biztos, hogy ők is meghemperegnek valamiben időnként, mert reggelente különös szaguk van. És furcsa módon csak egymás arcát szaglásszák meg két oldalt, mikor találkoznak. Még sosem láttam, hogy úgy tisztességesen beledugták volna az orrukat egymás fenekébe, pedig a farról ismerszik meg igazán a jellem.

Az emberek nagyon félénkek. Minden nap elmennek sétálni, és ilyenkor velük kell mennem. Ha egy kicsit messzebb megyek tőlük, rögtön kiabálni kezdenek, hogy Frodó, Frodó, gyere vissza. De én nem bánom, hogy ilyen nyúlszívűek. Ha mi, kutyák nem lennénk mellettük, életben sem tudnának maradni. Szerencsére bőkezűek, és igyekeznek finom harapnivalóval meghálálni, hogy a gondjukat viseljük. Szóval összességében aranyos jószágok, mókásak és butuskák. Ügyesen járnak két lábon, de futni csak nagyon lassan tudnak, és hamar elfáradnak. A szagokat alig érzik – ezt is Columbo mondta –, leginkább csak a szemüket használják, persze, jó nekik, mert kilátnak a legmagasabb fűből is.

Időnként fényes, lapos, négyszögletes kövekkel játszanak, amit a zsebükből húznak elő. Szépek és különlegesek ezek a kövek, és néha világítanak is. Van, hogy a fülükhöz emelik, és beszélnek hozzá, de legtöbbször csak az ujjukkal piszkálják, akár perceken át, és ilyenkor se nem látnak, se nem hallanak. Daisy, a szexi berni pásztorlány azt mondja, hogy valami borzasztó unalmas dologgal szórakoztatják magukat, amit úgy hívnak: Facebook. Columbo azt mondta, hogy ez a silány változata a mi Nosebookunknak. Mivel nem tudtam, mi az a Nosebook, be is mutatta. Odament egy facsemetéhez, felemelte a jobb hátsó lábát és lepisilte a fa törzsét.

– Most tettem egy bejegyzés – mondta. Odamentem és megszaglásztam.

– Tetszik? – kérdezte, én pedig bólintottam. – Akkor lájkold!
Kicsit tétováztam, de hamar rájöttem, mit akar. A legtöbb lájkot egyébként a lánykutyák szerzik, nekik rengeteg követőjük van, alig lehet kibogozni a sok illatot. Columbo mondta,

hogy egy mai kutyának adnia kell az ilyesmire, így azóta egyre több bejegyzést teszek, és lájkolok is bőven. Nyáron, a nagy melegben ez persze nem könnyű, de takarékosan osztogatom a kommenteket, és így sikerül megfelelő aktivitási szintet tartanom.

Azt hiszem, még nem szóltam a macskákról. Az emberek kedvelik ezeket az élősködőket, pedig nekik aztán semmi hasznuk nincs. Nálunk is lakik kettő. Csofi már előttem itt volt. Ő egy migráns, legalábbis így magyarázta el Hektor, a cérnalábú csivava, akinek Columbo szerint kisebbségi komplexusa van. Hektor szerint minden migráns veszélyes. Csofi egy félénk sziámi macska, nagy kerek szemekkel, mintha mindig csodálkozna. Állítólag valahonnan nagyon messziről származik, szerintem legalább hat utcával lejjebb születhetett, mielőtt idekerült. De rendes kis állat, mert ha kijön a lakásból, mindig megengedi, hogy megszaglásszam a száját, és lenyalhatom róla az ételmaradékot. A másik macska, a Csabi, egy igazán termetes fekete kandúr, akivel vigyázni kell, mert mindig kieresztett körmökkel játszik, és ha tehetné, ellopná a kajámat. Ő egyszer, mikor jó hangulatban volt, azt mesélte, hogy az emberek imádják, mikor berezonál, és olyan hangokat ad ki, mint a kút szivattyúja, amikor kevés odalent a víz. Ezen kívül igyekszik apró finomságokkal – döglött egerekkel és cickányokkal – kedveskedni az embereknek, de nem hinném, hogy ők szeretik az ilyen desszertet, mert mikor Csabi nem figyel, mindig kidobják a tetemeket a kukába. Megértem, mert a kis dögök nagyon büdösek.

Süti úgy tartja, hogy a házat meg kell védenünk. Ráhagyom, mert mégis csak ő az idősebb. Általában mindenkire ráordít, aki megközelíti a kerítést, és addig acsarkodik, amíg az illető tovább nem áll. A legfőbb ellenségünk a postás, ez a sunyi, alattomos féreg, aki nem nyugszik, és újra meg újra megpróbál a kertkapu közelébe férkőzni. A végén persze elkergetjük, és legtöbbször csak valami papírfecnit sikerül bedobnia a kerítésre rakott ládikába. A postás nagyon gonosz ember, mert minden házba megpróbál bejutni, és nem tántorítja el a kudarc. A többi kutya is rühelli, és már előre szólnak, hogy legyen időnk felkészülni az érkezésére.

A gonosz embereket könnyű megismerni, mert általában zajos, kétkerekű tákolmányokkal vitetik magukat. A mi embereinknek is van kétkerekűjük, de azok csendesek, és csak először ugattam meg őket rajtuk.

Napközben az emberek általában elmennek, és olyankor mindig azt mondják, hogy „Vigyázzatok a házra!”, pedig ezt nem is kellene mondani. Különös, hogy az emberek tudnak beszélni, de nem értenek semmit, pedig figyelnek ránk, amikor mi beszélünk. De az még ennél is furább, hogy olyan parancsokat osztogatnak, hogy ül, fekszik, marad. Ezeket egy csecsszopó is tudja. Ha azt mondanák, hogy kövessem a két napja erre kószált vaddisznó nyomát, vagy mondjam meg, hány csirkét lopott el a róka elmúlt éjjel a lovardából, az már nehezebb feladat lenne, de boldogulnék vele. De ez az ül, fekszik, marad, nagyon primitív játék. És hogy tudnak örülni, mikor végre megcsinálom nekik! Tényleg butuskák.

Lassan befejezem, mert nem igazán nekem való a mesélés. Megkértem Csofit, a világlátott sziámit, hogy írjon helyettem, de azt mondta, az ő kézírása macskakaparás. Szóval rám maradt a bemutatkozás. Meg a folytatás is, ha történik velem valami érdekes.