Pár éve, amikor igen mélyen magam alatt voltam, leültem a gépem elé, és írtam másfél oldalt arról, mi minden kavarog bennem. Útjelző néven mentettem el valamelyik mappámba. Nemrég véletlenül ráakadtam, és meglepődtem, mert már nem is emlékeztem rá. Megnyitottam, és döbbentem olvastam saját soraimat. Rá kellett jönnöm, hogy a tanulságok gyorsan elillannak. Hálából a véletlen felfedezésért, újabb sorokat írtam a billentyűzettel épített időkapszulámhoz.

Nem tudom, Te írtál-e már valamit, ami több volt egy bevásárló listánál, és persze nem is iskolai dolgozatnak indult. Ha igen, biztos megtorpantál azoknál az akadályoknál, amelyek velem is szembe araszolgatnak folyamatosan. Néhányat már megmásztam közülük, és tisztán látom, hogy még végtelen sok van belőlük. De minden magam mögött hagyott akadály egy-egy siker, és ahogy azt Az ötödik elem Jean-Baptiste Emanuel Zorgja mondta bölcsen: ami nem öl meg, az erőt ad.

Igen, az alábbi sorok is az én speciális időkapszulám elemei. Megírtam már két könyvet, ami pont elég ahhoz, hogy belefussak a leggyakoribb nehézségekbe, de még nem volt olyan rég, hogy megfeledkezhettem volna róluk. Úgyhogy jöhet az emlékeztető magamnak, és talán néhány jó tanács Neked, mi várható a bevásárló listát meghaladó írói ambíciók beteljesítése során.

 

1. A FORRÁS

Mikor már javában benne voltam a Magánügyben, rádöbbentem, hogy a gimnáziumi irodalomórákon sokat megtudtam arról, hogyan kell ízekre szedni mások irományait, de igen keveset kaptam azzal kapcsolatban, hogyan kell JÓL írni. Keresgélni kezdtem a neten, és a létező összes kulcsszót felhasználtam, hogy valami hasznosra leljek. Tudod, pár oldalas összefoglalóra, ami felnyitja a szemem, hogy pár perc múlva már rohamléptekkel haladjak az irodalmi Nobel-díj felé vezető nyílegyenes úton.

Visszarakhatod a ceruzát, nem találtam meg a honlapot. Pár hasznos infót kaptam, de jó része semmit nem mondott nekem. Rástartoltam a könyvekre, hátha ott megtalálom a bölcsek kövének összerakási útmutatóját. Gyorsan be is szereztem mindent, ami a könyvesboltokban vagy antikváriumokban fellelhető volt. Nem kellett hozzá Cofidis-hitelt felvennem: a három év szorgos munkájának gyümölcsét 16.000 Ft-ból hordtam össze. Sorolom őket, és ne csodálkozz, ha nem csak regényírásról lesz szó a címekben:

 

• Syd Field: Forgatókönyv
• Alexander Steele: Kezdő írók kézikönyve
• Tóth Róbert: Hogyan írjunk közönségfilmet
• Daniss Győző: Újságíróiskola
• Keszthelyi Tibor: A detektívtörténet anatómiája
• Keszthelyi Tibor: A krimi
• Stephen King: Az írásról
• John Braine: Hogyan írjunk regényt

 

Hogy melyik volt a leghasznosabb? Az utolsó. Ebben az alig 150 oldalas, zsebben elférő könyvecskében szinte minden benne van, ami fontos. Igaz, tömény, mintha húsleveskockát szopogatnál. Ha gimnáziumi önmagam aláhúzogatta volna benne a fontos részeket, többször tollbetétet kellett volna cserélnie. Mindenképpen ajánlom elolvasásra, ha komolyan kacérkodsz az írás gondolatával, de előtte olvasd el a szerző Hely a tetőn című könyvét, hogy lásd, mit várhatsz a tanácsaitól. Én is így tettem, és hittem neki, mert tényleg nagyot alkotott.

Stephen King könyve jóval olvasmányosabb volt, viszont szembesültem azzal, hogy ő már nyomokban sem tudja felidézni, milyen problémákba botlott, amikor első írásait akarta kiizzadni akkor még félmázsányival karcsúbb testéből. Jó könyv, de inkább önéletrajz, mint útmutatás.

Kitől kaphatnál jobb tanácsokat az első, botladozó lépésekhez, mint attól az embertől, aki maga is csak pár éve vette komolyan saját rögeszméjét, hogy regényt írjon? Igyekszem minden fontos – megtanult és megtapasztalt – útravalót átadni, és ha épp nem találsz választ a kérdéseidre, tedd fel őket nekem, én pedig igyekszem felidézni, milyen volt, mikor a Te cipődben jártam.

 

2. HOGYAN LÁSSAK HOZZÁ?

Ez a leginkább szívszorító kérdés, ami egyben a legegyszerűbb választ is vonja maga után: Kezdj bele! Most! Ha épp a gép előtt ülsz, nyisd meg az illegálisan feltelepített Office programok közül a Word-öt, és mielőtt az első sort leírnád, mentsd el az üres fájlt Első írásom címmel. Később ráérsz változtatni rajta. Aztán dobd bele a főhősödet a mocsárba!

Kezdd akcióval, vagy párbeszéddel! Felejtsd el a leírásokat (a nap még rápillantott fáradt, vérben úszó tekintetével a ráncosra szikkadt, repedezett földön kókadozó, sötétzöld levelüket törzsük mellé ejtő lápi növényekre), és csapj oda! Ha krimit akarsz írni, akkor folyjon a vér, dörrenjen a fegyver, csattanjanak a pofonok, sikoltozzanak az áldozatok, vagy villanjon meg a penge a koromfekete éjszakában, de ne várasd az olvasót, mert vissza fogja tenni a frissen kinyitott könyvedet a polcra, mielőtt izgalmasra váltanád Jókaitól frissen ellopott stílusodat. Ha pornót akarsz írni – hát, igen, kezd azzal, ami felcsigázza a célközönséged képzeletét. Ha romantikus regényt szeretnél összehozni, akkor ne tőlem remélj tanácsot, hanem egyszerűen olvass sokat a téma zseniális mestereitől. Mert stílust kölcsönözni nem lopás – ha ügyes vagy, jobb leszel, mint az eredeti.

Na, jó, felvetődött egy kérdés, ami magyarázatra szorul. Kinek is írod a regényedet/novelládat? Igen, a helyes válasz: Magadnak. De ha tehetséges vagy, mások is élvezni fogják. Napjainkban, amikor bárki megoszthatja véleményét egy-egy hozzászólásban az interneten, ne tarts attól, hogy az írásodat kitárd a nyilvánosságnak. Lesz, aki imádni fogja, lesz, aki leszólja. De ha már írtál valamit, azt ne tartsd a fiókod mélyén, mert dolgoztál vele, és lehet, hogy valakinek pont a te soraidat kell elolvasnia ahhoz, hogy jobb kedvre derüljön, vagy épp csak szerezzen magának pár órányi szórakozást. A regényírás a gondolatátvitel legjobb és legbiztosabb formája: elképzelsz valamit, pötyögsz a gépeden, majd tőled időben és térben távol valaki elolvassa, és ugyanazok az érzések ébrednek fel benne, mint korábban benned. Zseniális dolog, ugye?

Szóval, elsősorban magadnak írj, de ne légy szégyellős, és mutasd meg az elkészült írást másoknak is. Viszont addig még sok tennivalód lesz. Láss hozzá, és ne állj le, amíg legalább három oldalt tele nem írtál (12-es betűmérettel, normál margóval, egyszeres sorközzel). Aztán folytasd az olvasást a következő fejezetemmel!

 

3. A MÚZSA

A múzsa épp oly valóságos, mint a Jeti, vagy Nessi, a Loch Ness-i szörny. Sokan beszélnek vagy ábrándoznak róla, sőt, egyesek látni is vélték már. De hiába várod, nem fog megmutatkozni. Szerintem az írók egyszerűen szégyellik bevallani, hogy az írás igazából munka, és nem szórakozás, ezért aztán az egészet lerendezik a Múzsával. Végül is, nem nagyobb ködösítés, mint a Télapó, a csokitojást tojó húsvéti nyuszi (durva, nem?), vagy a Fogtündér. Ha regény/novellát akarsz írni, akkor neki kell látnod, hogy mondatokká gyúrd a történetedet. Ezt nem teszi meg helyetted más, a rejtélyes múzsa végképp nem. John Braine azt írta: az író olyan ember, aki ír. Ha tényleg meg akarod írni a regényedet (vagy akármit, ami hosszabb egy bevásárló listánál, tudod), akkor rendszeresen és kitartóan dolgoznod kell rajta. Ami egészen pontosan azt jelenti, hogy hetente legalább háromszor a géped előtt kell ülnöd három-három órát, ütemesen nyomogatva a billentyűket. Ha elkészültél az adaggal, pihentesd, mint a kovászt (azért nem kell hűvös helyre rakni a laptopot), és csak akkor vedd elő, amikor a folytatást szeretnéd hozzáragasztani (két-három napon belül). Saját tapasztalatom az, hogy átírni sokkal könnyebb valamit, mint megírni. Ne akard, hogy a regényed eleje tökéletes legyen, mert éveket is el tudsz majd tölteni néhány oldal polírozásával, miközben a benned élő történet elszárad, és poros múmiává válik.

Mennyit kell írnod egy-egy alkalommal? R. Kelényi Angelika – aki maga is igen termékeny író – azt mondta egyszer nekem, hogy 10.000 leütés a napi normája. Ha ezt az írást az elejétől olvasod, akkor lassan közeledsz a 8.000. leütéshez, vagyis nagyjából ennyi lenne, amit egy szuszra meg kell alkotnod. Ez az írás legfontosabb alapszabálya.

Szóval, múzsa nem létezik, csak kitartó munka van. Hol van ebben a jutalom? Amikor végigolvasod a kész művet, meg fogsz lepődni, milyen jól sikerült! És ez mindenképpen jót tesz az önértékelésednek. És hadd írjak le még egy nagy igazságtartalmú közhelyet: Nem azoktól a dolgoktól vagyunk igazán fáradtak, amiket elvégeztünk, hanem amik még előttünk állnak. Igen, tényleg nagyon okos vagyok…

 

4. ÚRISTEN, EZ SZÖRNYŰ!

Már gimnazista koromban regényíró szerettem volna lenni. Elképzeltem, milyen szívmelengető érzés lehet, amikor a polcomon ott sorakoznak keménykötésben megjelent mesterműveim, az utcán az emberek tekintete elhomályosul, mikor felismerik bennem a Mestert, én pedig szelíd mosollyal nyugtázom majd, hogy igen, ez én vagyok. Gyönyörű! Sajnos egyetlen mestermű sem lapult a fiókom mélyén, úgyhogy neki kellett látnom, hogy megalkossam őket. Emlékszem, kockás papírra írtam ceruzával. Nagyon nehezen jöttek a szavak. Hiába volt tele a fejem képekkel, amikor koncentrálni kezdtem, szétfoszlottak. Mikor újraolvastam az elkészül pár oldalt, döbbenten tapasztaltam, hogy sem izgalmasat, sem érdekeset nem tudtam alkotni. Hiányzott az írásomból minden, ami ízt adott volna neki.

Íme, a legjobb ízesítő receptje John Braintől: írj úgy, mintha a történeted egy kivilágított színpadon játszódna. Ami az én fordításomban azt jelenti, hogy amit leírtál, az legyen színes és szagos, lehessen érezni, milyen a tapintása és az íze, mert ettől lesz élő. Ez rántja bele az olvasót a világodba.

Játsszunk egy kicsit! Képzeld el gyermekkorod egyik nyarát, amikor a nagymamádnál voltál. Ha azt mondom, gondolj a frissen elkészült sütemény illatára, ahogy megcsap a sütő nyitott ajtaján át kiáradó meleg, magával rántva a vanília és a szegfűszeg összetéveszthetetlen aromáját – nos, ebben az esetben biztos megjelenik egy kép, sőt, egy egész jelenet, melyben minden sokkal élesebb és színesebb, mintha csak egyszerűen megpróbálsz felidézni egy emléket. Ha az utcán sétálva feléd fújja a szél a frissen sült kenyér illatát, rég elfelejtett gyermekkorod képei töltik be a gondolataidat.

Ha élővé akarod tenni a történetet, mozgasd meg az érzékszervi emlékeket. Nem titok, egy jó hipnotizőr is ezt teszi, amikor mélyíteni akarja az alanynál a transzállapotot. Az olvasás is egyfajta hipnózis, amikor beleéled magad egy másik valóságba. Szóval, használj színeket, szagokat, ízeket, tapintási élményeket, illetve olyan belső érzéseket (elszorul a torka, kiveri a veríték, alig kap levegőt), amiket mindenki ismer, mert megtapasztalt.

Ha élettelen, amit írtál, turbózd fel. Nyugodtan láss neki, megvárlak.

Persze ne ess át a ló túlsó oldalára – a színes-szagos leírások legyenek rövidek, hogy ne akasszák meg a cselekményt. Hol a középút? Hallgass a saját véleményedre. Olvasd újra pár nap múlva, amit leírtál, és érezni fogod, mennyi az elég a leírásból.

És újra a tanács, amit nem győzök elégszer hangsúlyozni – ne javíts azonnal a stíluson, hagyd pihenni az anyagot, hogy ne legyen teljesen ismerős (Stephen King is ezt tanácsolja). Ha nem tudsz mit kezdeni az időddel, inkább folytasd az írást, korrigálni ráérsz később is.

Mindenkinél máshol van az egyensúly. Engem untatnak a hosszadalmas leírások, mások imádják őket. Ha sokat olvasol, rájössz, mire gondolok. Ne azzal próbálj hangulatot kelteni az írásodban (vagy növelni a karakterek számát), hogy oldalakon át ecseteled a nappaliban álló fikusz hatalmas, sötétzöld leveleinek simaságát, hanem igyekezz megtalálni azt a pár szót, amivel az olvasót belevarázsolod a jelenetbe. Ha ő már látja, érzi, tapintja a fantáziaképet, ne untasd a részletekkel.

Saját írásod negatív megítélését – és önértékelésed csökkenését – egy trükkel is meg tudod akadályozni. Ha olvastál már olyan könyvet, amit kénytelen voltál letenni az első pár oldal (vagy pár sor) után, akkor használd ezt az írást arra, hogy megerősítsen, milyen nagyszerűen tudsz írni. Legyen a közelben, és olvass bele, ha nagyon elkeseredsz saját szerzeményeden. Remek ötleteket kaphatsz egy silány olvasmányból, mert rá fogsz jönni, mi hiányzik belőle. Azt pedig már könnyebb beépíteni a sajátodba.

Ide kívánkozik egy kis csemege. Gyermekként sok Jókait és Vernét olvastam (a pártállam idején jártunk még), és ők aztán értettek ahhoz, hogyan kell egy leírást kimerítően megalkotni! Sokat gondolkodtam később, hogyan bírták ezeket megemészteni a korabeli olvasók. Végül – azt hiszem – rájöttem a megoldásra. Akkoriban nem volt sem tévé, sem rádió (igen, internet és MP3 lejátszó sem létezett, sőt, a filmművészet szó sem szerepelt a szótárakban), vagyis az emberek jórészt csak a képzeletükre és a részlet dús bemutatásra hagyatkozhattak. Ha még sosem láttál zebrát, akkor nem elég az állat megnevezése, hanem személyleírást is kell adni róla. Igaz, egy ma élő ember azt mondaná: paci pizsamában, de egy mindenre elszánt író nem éri be egy szemléletes poénnal.

Ha azt mondom, Pókember, senki sem egy szőrös, nyolckarú fickóra gondol, hiszen tudjuk, hogy néz ki – felesleges is lenne minden részletre kiterjedően bemutatni ragacsos markú barátunkat. A mai olvasók, akik képesek egyhuzamban átrágni magukat akár tíz oldalon is, jobban kedvelik a rövid és célratörő leírásokat.

 

Ha egy műkorcsolyázó előadását nézem, olyan egyszerűnek látszik az egész. Olyan tökéletes és sima, annyira összhangban van minden mozdulata, hogy meg sem fordul a fejemben, milyen nehéz és fáradtságos munka előzte meg. Mennyi elkeseredett próbálkozás, mennyi fenéken landolás áll egy-egy csodálatos figura mögött. Mi csak a kész művet látjuk, amit hónapokon át csiszolt a törékeny testű korcsolyázó lány. Az írás is hasonló, csak kevésbé veszélyes – én még sosem szereztem kék foltokat az ülepemre attól, hogy valamit elgépeltem. Itt is a végeredmény számít, mint a műkorcsolyában. Addig persze még nagyon sok víz folyik le a Dunán.

Mert ha azt hitted, hogy csak el kell érned a történeted végére, és készen vagy, akkor nagyot tévedsz! Viszont jó, ha tudod, hogy a munka nagyját már elvégezted, amikor elértél a VÉGE szócskáig.

Következik hamarosan a párbeszédekről és a történet fonalának gombolyításáról szóló rész, sőt, arról is írok, mihez kezdj az elkészült mesterművel.

 

Addig is, jó munkát!

 

És csak tájékoztatásképpen: idáig nagyjából 14.000 karaktert olvastál el, persze a szóközökkel együtt. Igaz, azok nélkül sokkal nehezebb lett volna…