Egyszer minden egyetemista életében elérkezik a pillanat, amikor meg kell írnia diplomamunkáját. Egy reggel én is arra ébredtem, hogy már csak egy hónap van hátra a leadási határidőig. Előbányásztam a füzetkét, melyben a választási lehetőségek voltak. Az első cím, mely szinte mágikus erővel vonzotta magára figyelmemet, ez volt: „A denevérek pathológiás seniumában előforduló endogén psychosisok, különös tekintettel a paranoiára.” Hirtelenjében nehezemre esett volna bővebben beszélni a témáról, de úgy sejtettem, hogy valami denevérekkel kapcsolatos dolog lehet, így nem foglalkoztam tovább vele. A második cím nem kevésbé volt blikkfangos: „A házi muslica környezeti hatásra bekövetkező inpotencia coeundija (lásd még www.toketlenseg.com/), és hatása virgo nőstény kaméleonok peterakó képességére.” A sok izgalmas és érdekes téma közül végül C.C. Fussi, olasz származású amerikai tudós munkásságának felgöngyölítése mellett döntöttem. Éjt nappallá téve dolgoztam, míg végül megszületett a nagy mű – valószínűleg még maga Fussi professzor is meglepődött volna rajta. Most, engedve az unszolásnak, egy töredéket közlök a tisztelt olvasóval ebből az életrajzból, melyet hamarosan háromkötetes monográfia formájában jelentet meg az amerikai Par Amnesia könyvkiadó társaság.
Fussi professzor egészen kicsiny gyermekként született bele egy szegény, de népes olasz családba a napfényes Rivalda városában, Szülei, akik valaha fiatalabbak voltak, addigra már kissé megöregedtek. Apja, Detto Fussi, a kikötőben trógerolt, és bizony a kevéske pénzből, amit keresett elég silány vacsorákra futotta csupán. Ezt felesége gyakran a szemére is hányta, amitől a vén jampec fokozatosan elvesztette éleslátását. Elkeseredésében adta a fejét ivásra, és a sok erős házi citromos tea kikezdte a gyomrát, haja megritkult, kezei remegni kezdtek. Végül barátai tanácsára tért át a szelídebb habos kakaóra, melyet egy piszkos kis rakparti csehóban mértek. Ráadásul a tulajdonosnő, Paola Cinta, a szenvedélyes szavú, koromfekete hajú, hetyke bajszú özvegyasszony kitűnően készítette a rántott marhahájat, mellyel minden férfiszívet és gyomrot megmozgatott.
Miközben az öreg Dettó falta a marhahájat, felesége, Marionette a gyermekek nevelésének szentelte életét. Naphosszat ordítozott velük, a hajukat cibálta, és gyakorta alaposan elfenekelte őket. Fussi professzor még idősebb korában is könnyes szemmel gondolt vissza ezekre az évekre. A kis Fussi, akit testvérei csak Karfiolnak becéztek, hamar kitűnt talpraesettségével. Már két hónapos korában megtanulta a tenyerébe fújni az orrát, és három méterről is leköpködte a legyeket a falról.
A családot súlyos veszteség érte, amikor az apa kénytelen volt Amerikába távozni, mert tévedésből bevagonírozták egy marhaszállítmánnyal. A család egzisztenciája veszélybe került, és a gyermekeknek is munkába kellett állniuk. Caramella, kinek ifjúsága akkor szökkent szárba – Büdöskének is becézték – kihasználta természetes női adottságait. Felfedezte a filmgyár. Először a Jancsi és Juliskában kapott főszerepet – ő alakította a vasorrú bábát. A lány, aki egyébként édesanyjára ütött, mindig smink nélkül lépett a kamerák elé. Évekig kapta a hasonló szerepeket, melyeket a rendezők szerint boszorkányosan oldott meg. Tíz év után hagyta ott a világot jelentő kockákat, és új életet kezdett – a rendőrség kötelékébe lépett. Az ő nevéhez fűződött a hírhedt nápolyi rém kézre kerítése. Mint közismert, ez a ferde hajlamú férfi a belváros sikátoraiban ólálkodott vámpírnak öltözve, és miután halálra rémisztette az arra haladó magányos nyugdíjas nőket, egy citromos nápolyit tömött a szájukba. Caramella idős nőnek öltözött – sminket itt sem használt – és napokon keresztül sétált a sötét kis utcácskákban. Néhány járókelő, aki látta, ijedten telefonált be a rendőrőrsre, hogy valószínűleg a nápolyi rém ólálkodik arrafelé női ruhában. Végül az egyik sarkon elé ugrott a rém, és rá akart ordítani, de annyira megijedt tőle, hogy lenyelte a vendégfogát, csuklani kezdett, és egy teljes hónapra amnéziába zuhant. Az ügy vége az lett, hogy a rém ügyvédje feljelentette Caramellát közbotrányokozásért, a rémet pedig, megrendült egészségi állapotára való tekintettel, felmentették. Caramella nekibúsult, és napok alatt éveket öregedett. Így fedezte fel újra Ludwig von Mächetschke, a kitűnő író és rendező, aki sorozatban gyártotta az akkoriban újra népszerűvé vált rémfilmeket. Caramella lett a Loch Ness-i szörny dublőrje.
A másik nővér, Camilla, a bűn útját választotta. Megismerkedett a léha életű Franz Stritzivel, és felajánlotta, hogy legyen az ő kis Stritzije. Franc ekkor nyersen felkacagott, és könnyelműen megjegyezte, hogy a lányt még elakadásjelző háromszögnek sem tudná eladni. Camilla elkeseredett, és rávágta a férfira az ajtót, akit később csak a tűzoltók tudtak kiszedni a téglafalból. Camilla – aki egyébként szintén anyjára ütött – úgy gondolta, ha nem vált be rablónak, hát pandúr lesz belőle, és beállt apácának. Még idős korában is fennen hangoztatta, hogy megtartotta szüzességét, és ebben senki sem kételkedett.
Roberto, a legidősebb fiú szerencsés gyermek volt. A villamoson egy alkalommal lelopta a híres Enrico Maff füléről a szemölcsöt, és ez Enriconak annyira imponált, hogy meghívta a házukba. Itt ismerkedett meg Enrico gyermekével, Paolóval, akit a környékbeli srácok csak Maff fiának hívtak. Így lett Robertóból maffiózó. Félelmetes akciókban bizonyította rátermettségét: az ő vezetése alatt rabolták el a belügyminiszter protézisét, és cserébe két, korábban már kivégzett társuk szabadon bocsátását követelték. A világ borzongva figyelte az ügy végkifejletét. Az idős politikus arca beesett, és az orvosok komolyan aggódtak amiatt, hogy tehetetlenségében egyre-másra nyelte le egészben a rágógumikat. A határidő lejártával először a bal felső hatost távolították el a protézisből a kegyetlen terroristák, és küldték el az Al Ban című napilap szerkesztőségébe, majd a jobb alsó szemfogat dobták ki egy száguldó tehervonatból. A fogsort végül a különleges osztag rajtaütése mentette meg a teljes pusztulástól, és így, ha csak részben is, de visszanyerhette egészségét a sokat szenvedett miniszter.
Tutti, a második fiú volt a család büszkesége, ő ugyanis az egyetemre is bekerült. Az Anatómia Intézet egyik polcán állt spirituszban, mivel két fejjel született.
Marcello, a báty, művészlélek volt. Beiratkozott a zeneiskolába, és néhány éven belül fényes jövőt jósoltak neki. Sajnos csak öt év múlva döbbent, rá, hogy a hangszer, amin játszik, nem zongora, hanem hegedű. Depresszióján nem tudott úrrá lenni, és egy különösen gyenge pillanatában megfojtotta magát egy kanál vízben.
És végül a legkisebbik fiú, akit az egész világ megismert, tulajdonképpeni főhősünk, Fussi professzor volt, akinek nagyravágyó szülei a keleties hangzású és lenyűgözően szép csengésű Béla nevet adták. Még alig múlt hét éves, amikor felfedezte zsenijét a Fiziológia Tanszék professzora, Ernesto Falurossa. Így lett Béla a neves tudós laboratóriumának vezető takarítója. A professzor indította el őt fényes pályáján egy jól irányzott jobblábas rúgással, miután rájött, hogy éveken keresztül nem egy különleges mikroorganizmust tanulmányozott, csupán a mikroszkóp lencséje volt piszkos. A kis Béla azonban úgy gondolta, hogy kutatói munkásságának folytatásához szüksége van néhány apróságra, így bátyjával, Robertóval egy holdas éjszakán ellátogattak a professzorhoz, és megszabadították mikroszkópjától, készpénzétől és arany zsebórájától. A mikroszkópot Roberto másnap eladta a bolhapiacon a professzornak, aki örült, hogy ellopott műszere helyett egy nagyon hasonlót tudott venni.
A legkisebb Fussi úgy gondolkodott, hogy neki Amerikában, a nagy lehetőségek hazájában van a helye, és követte apja példáját – egy marhaszállítmánnyal ő is áthajózott az Újvilágba. Itt tudta meg az öreg Detto tragikus sorsát. Apja ugyanis hiába bizonygatta, hogy nem marha, feldolgozták, és pástétomot csináltak belőle. Ez a magyarázata annak, miért tartott később Fussi professzor nappalija falán egy fekete kerettel és gyászszalaggal ellátott húskonzervreklámot.
A nagy lehetőségek hazájában úgy döntött, hogy komoly ember válik belőle. Pénzéből, amit később Falurossa professzor nemes ajándékaként emlegetett, beiratkozott a Harvardra, és néhány év alatt diplomát szerzett az ablaktisztító karon. Tanárai tanácsára, akik már akkor felismerték benne a tehetséget, jelentkezett az orvosi fakultásra. Szorgalmasan tanult, rendkívüli elszántsággal. Anatómia vizsgája előtt éjjelente sírokat ásott ki, és órákig tanulmányozta a koponyákat egy szál gyertya fényénél. A temetőőr csak évek múlva tudta meg, hogy nem a Hamletet forgatták, mint azt a leleményes Béla elhitette vele.
Béla évek múlva, diplomával a zsebében úgy döntött, hogy sebész lesz. Szicíliai származása tette lehetővé, hogy a kést mindenki másnál jobban forgassa, és bár a konkurencia többször irigyen a szemére vetette, hogy rugós bicskával operál, mégsem állhatott útjában karrierjének. Vállalkozó szellemű ember volt, és az igazságügyi orvosszakértők véleménye szerint is eredeti technikával dolgozott. Kezdetben a jól bevált plasztikai sebészettel próbálkozott, de néhány műtét után kiderült, hogy egyedi elképzelései vannak a szépség fogalmáról, amit pszichiátere két nővére erős hatásának tulajdonított. Két operált nőbetege mégis szerencsésnek mondhatta magát, mert Dali és Picasso modelljeiként fényes karriert futottak be.
Béla nem adta fel. Hogy ellenfelei is lássák elszántságát, felvette a C. C. Fussi nevet. Továbbra is vállalt plasztikai műtéteket, és jó érzékkel kiépítette a kapcsolatot az alvilág neves képviselőivel. Így ha egy-egy híres gengszternek új arcra volt szüksége, csak Sziszihez – így becézték – fordult, aki kitűnő fantáziájával, és enyhén remegő kezével gondosan eltüntetett minden emberi vonást az illető arcáról. Ebből a szakmából aztán elég jelentős bankszámlára tett szert, és egy idő után úgy gondolta, ideje színre lépni a tudományos élet porondján. Jó barátságba került a közismert Japimano Hashikával, akit tudományos körökben a japán Frankensteinként emlegettek, és együtt dolgozták ki azt a máig is érvényes tételt, miszerint a lúdtalpat a láb amputációjával kell kezelni. És valóban, az idő őket igazolta, betegeik közül senkinél sem újult ki ez a kellemetlen betegség, s így a tudományos közvélemény is kénytelen volt fejet hajtani.
Számos közleményük egyikére figyelt fel a szovjet Ivan Segeljtchak (lásd még „gumikesztyűs hóhér”), aki akkoriban szibériai önkénteseken végzett kísérleteket. Meghívta a két kutatót a Novoszibirpetrogradovicarszkoje mellett elhelyezkedő kísérleti telepére. Mikor Japimano professzor megkérdezte, mit keresnek a matrózok a telepen, Ivan csak annyit jegyzett meg hűvösen, tört angolsággal: „Eszek nem matrószok. Matrószok lenni vízszintesen csíkos…” A három kiváló kutató a nyelvi nehézségek ellenére hamar összemelegedett, és ebben nem csupán a vodkának, hanem Segeljtchak professzor bájos asszisztensének, a kis Rusenykának (teljes nevén Rusnya Zimacsevics Tundrasenykának) is jelentős szerep jutott, aki igazi moszkvai módon készítette el a káposztás bikacsököt, ezt az ősi orosz ételt.
A három lángész, ahogy rosszakaróik gúnyolták őket, szenzációs programot dolgozott ki. A nagyszakállú, dörgő hangú fegyőrök segítségével kiválasztották az önkénteseket, és azt vizsgálták rajtuk, létfontosságúak-e a létfontosságú szervek, azaz élhet-e egy ember szív, máj, vese és tüdő nélkül. Néhány hónap alatt, míg a tábor lassan kiürült, választ kaptak erre az izgalmas kérdésre, és megalkották háromkötetes alapművüket, amit az Orvostudomány Tőkéjének neveztek el. Még a kritikus közvélemény is elismerte, hogy nagy tehetség kell ahhoz, hogy egy szót – „nem” – 1500 oldalban körüljárjanak…
A hidegháború éveinek beköszöntével Fussi professzornak elege lett az amúgy is kissé hűvös szibériai éghajlatból, és melegebb tájakra távozott. Miamiban pedig utolérte a szerelem…
Az imádott lény szintén olasz származású volt, Angina Andanténak hívták. Tüzes pillantása (4 dioptriás szemüvege volt), és forró csókjai (imádta a fokhagymát), pillanatok alatt megszédítették az őszülő sebészt. A hölgy, aki „vén barom”-nak becézte a tudóst, elég léha életet élt. Fussi professzor hamar átvette tőle ezt az életritmust, olyannyira, hogy táncdalszövegeket kezdett írni, és tagja lett egy agresszív rockot játszó bandának, a Teveszar Lelkének.
Néhány könnyed év után, mialatt tartalékai nagy részét felélte, a szakma nagy riadalmára bejelentette, hogy visszatér a tudomány ösvényeire. Hatalmas erőbedobással látott újra munkához. Egyidejűleg kezdte írni önéletrajzát is, és sokak szerint legalább olyan tehetséges volt, mint Andersen. Utolsó tudományos műve „A paprikakivonat hatása a férfi nemzőképességére és a borjúpörkölt zaftosságára” volt, melynek kiadását még megérte ugyan, de másnap tévedésből megette a muskátlikat az erkélyen, és miközben a vécén öklendezett, a bejárónő véletlenül lehúzta.
Több hónap múlva sem látták viszont, és eltűntnek nyilvánították. Hogy mi történt vele a szennyvízcsatornában, máig is megfejtetlen rejtély. Néha kósza hírek röppentek fel, hogy Maónak ő varrta fel a tokáját, hogy titkos ügynök lett a KGB-nél, vagy, hogy zöldségkereskedést nyitott a Rossfouche Bulevard-on, de ezek mind kacsának bizonyultak. Egykori rajongói közül ma is sokan hiszik, hogy még él. A Creten’s című amerikai lap azt írta, hogy műtétet hajtott végre önmagán, és most, mint Michael Jackson járja a világot. A Leporolo című olasz kulturális folyóirat fényképet közölt róla, amint egy dinoszaurusz társaságában vígan integet, a lap előző számát tartva kezében. Az igazság azonban az, hogy a balesete óta senki sem látta. Élő legenda lett belőle, a tudósból, aki nem ismert lehetetlent, aki alul kezdte, és visszatért, a lángészből, akit talán a szennyvíz oltott ki.
Nos, e rövid kis összegzés végén álljon itt C. C. Fussi professzor egyik sokat idézett életbölcselete: „Mindegy, mihez kezdesz hozzá. Ha van benned kellő kitartás és makacsság, minden fénylő dologból tudsz aranyat csinálni.”