– Jön beljebb, jön beljebb! – invitált a hónaljamig érő kínai hölgy a lehetséges vevőknek kijáró udvarias, tartózkodó mosollyal, miközben olyan intenzíven kerülte a szemkontaktust, hogy lényegében az utca túloldalához beszélt. Biccentettem, és lassan, megfontoltan beléptem a félig kitárt ajtón. Óvatosan körülkémleltem a zsúfolt sorokban egymás mellé akasztott ruhák és egyéb csillogó-villogó csecsebecsék fölött. Minden olyan aprónak tűnt, mintha a távol-keleti tulajdonos a saját méretéhez zsugorította volna a teret. Mintha odakint a főtér is megaszalódott volna, ahol hajdan a megszállók által a felszabadulásról elnevezett ünnep emlékműve állt. Bármily hihetetlennek látszott most, fél gyermekkoromat töltöttem ebben a jelentéktelenné vénült, lapos tetős épületben, melynek hatalmas ablaktáblái a ráncos, öreg országút felé ásítottak, ahol egykor a kelet-nyugati átmenő teherforgalom dübörgött naphosszat.
Persze emléktáblát nem vártam. Bár jólesett volna. E falak közt szívta magába a kultúrát nemzetünk aranytollú géniusza. Akkortájt, mikor nyaranta félárbocra eresztett térdzokniban jártam kisebb-nagyobb sebekkel borítva, és estére a rövidnadrág és a trikó is besötétedett rajtam az utca porától. Amikor még az volt kiírva hatalmas betűkkel az épület homlokzatára: Béke Filmszínház. Amikor a reklámok helyett Filmhíradó szórakoztatta a nagyérdeműt, és adott időt a mozigépésznek, hogy megtalálja és befűzze a vetítőgépbe a megfelelő tekercset.
Egy fiatal eladó lány érdeklődve nézte bambulásomat, és öklömnyi gömböt fújt a rágójából. Valamikor én is tudtam hasonlót, csak a leeresztésével voltak gondjaim. De gondos tisztogatással az utolsó darabkát is el lehetett távolítani az arcomról. Ezek a mai rágók már nem is pukkannak, állapítottam meg, miután a lufi leeresztett, és a lány sűrű nyelvcsapásokkal ismét magába gyűjtötte az alapanyagot. Félrekaptam a fejem, mielőtt zavarba jöttem volna, és majdnem lefejeltem a fémpolcot, ahol a DVD-k sorakoztak színes összevisszaságban. Filmek! Lendületesen megforgattam az állványt. Nem forgott, viszont még sikerült elkapnom, mielőtt elborult volna. Dobogó szívvel, és egyre vörösebb arccal kezdtem mustrálni a felhozatalt.
Az egyik borítón egy morcos, szakállas mackó álmos tekintete, és egy soha fel nem nőtt, huncut kölyök tengerkék szempárja meredt rám. De hiszen ez Bud Spencer és Terence Hill! Ezt a filmet, ahol az én két hősöm dühbe jött (különben), legalább hússzor láttam! Ilyen kiváltság csak a mozi pénztáros néni unokájának adatott meg.
Persze akkoriban még más volt a mozi. Senki sem hallott a 3D-ről, a kettő is nagyon kielégítőnek tűnt. Cola helyett Jaffát ittunk, popcorn helyett pedig jöhetett a szotyi. Ez utóbbi sokkal praktikusabb volt, mint a pattogatott kukorica, mert kényelmesen elfért a nézők zsebében, akik nyugodt szívvel ropogtatták film közben, és a csíkos héjakat kulturáltan szerteköpködhették izgalmukban.
A légkondicionálót kiválóan pótolta a huzat, bár tény, hogy nyaranta a felforrósodott lapos tető alatt igen hamar szagos és terebélyes szaunává tudott változni a nézőtér. A fából készült széksorok egyfolytában nyikorogtak, mint egy szélmalom a viharban, és az élvezetet csak fokozta a műbőr bevonat, mely kiváló tapadást biztosított az átizzadt altesteknek.
A mozijegyek ára a vetítő vászonhoz közeli soroktól emelkedett, így a kultúrára éhes, de szegényebb sorsú látogatók nyakatekert pózokban voltak kénytelen követni a szélesvásznú látványt. Akkoriban a filmek nagy részét nem szinkronizálták, és az első sorokban ülők általában nehezen boldogultak a gyorsan felvetített magyar szöveg dekódolásával. A megoldás kézenfekvő volt – a jelenlévők közül egy tapasztaltabb betűvető hangosan, nagyjából 70%-os találati aránnyal narrálta a történteket. De legalább az ujjával nem követte, hol jár.
A szocialista etikának hála, viszonylag ritkán voltam kitiltva a nézőtérről, de ha mégis becsúszott valami szexuális jellegű, vagy véresebbnek tűnő esemény a történetbe, a hideg előtérben virrasztottam végig a műsort. Miközben az esedékes kötelező olvasmánnyal próbáltam fenntartani lanyhuló figyelmemet, biztos voltam abban, hogy a létező legizgalmasabb film pereg a vásznon, szotyiköpésnyire tőlem.
Furcsa érzés volt a filmvetítések után az üres nézőtéren járkálni. A kiürült szentélyben csak a zarándokok magukkal hozott mocska tanúskodott arról, hogy nemrég itt még réveteg tekintetek bámulták az azóta butára fehéredett hatalmas vásznat. A hátrahagyott maghéjak alapján filmenként legalább egy mázsa napraforgó vándorolt a nézők emésztőrendszerébe. A hátsó sorokból indulva seperte fel a székek között foszladozó linóleumot nagymamám, aki csekélyke pénzért a takarításból és a filmek logisztikájából is kivette a részét. Ha épp két vetítés között voltunk, a tisztogatás idejére nyitva hagyott oldalsó ajtókon időnként megpróbált belopózni egy-egy füstös képű kisgyerek, de a nagyi járatos volt a seprűharcban is, így mindig megszabadította a termet a hívatlan vendégektől.
Esténként, miután lement az utolsó film szereposztása is, és a celluloid szalag kifutott a gépből, a kerek fémdobozokba zárt élményt biciklin vittük ki az állomásra. Én a többletsúly szerepét vállaltam magamra, miközben nagymamám a megrakott bringát igyekezett egyensúlyban tartani…
Arra riadtam fel a szendergésből, hogy a lufifújó lány mellettem áll, és azt igyekszik kitalálni, mit bámulok percek óta egy akciós DVD-n.
– Ezt megveszem – mondtam sietve, mire a lány megrántotta a vállát. Gyorsan a pénztárhoz léptem, fizettem, és távoztam. Vissza sem néztem egykori templomomra, ahol gyermekként pogány istennőket és kétdimenziós bálványokat imádtam.
Hazamentem, betettem a DVD-t a lejátszóba, és egy szuszra végignéztem a filmet. Ültek a poénok, csattantak a pofonok, és a rossz, miután elnyerte méltó büntetését, megjavult, és jóvátette, amit elrontott. Aztán végigmasírozott a képernyőn az összes szereplő, rendező, asszisztens, kaszkadőr, vágó, fodrász, hentes és asztalos névsora, majd a levegőben szétolvadt az ismerős dallam utolsó foszlánya is.
Egy percnyi néma csend után újra a kezembe vettem a DVD tokját. Nahát! Ki gondolta volna, hogy a két főszereplő valódi neve Mario Girotti és Carlo Pedersoli volt? Jót derültem rajta, de nem hibáztattam őket azért, hogy szép, angolosan csengő művésznevet választottak maguknak a siker érdekében.
Térültem-fordultam, kerülgettem a számítógépemet, mint macska a forró kását, végül lehuppantam elé. Megnyitottam a regényem kéziratát, és sokáig néztem az első oldalt. Kár, hogy a Bud Spencer és a Terence Hill már foglalt. Kitöröltem a nevem a cím fölött, és beírtam helyette: George Cooper.