Geoge Cooper – Gyalogút

– Nem én öltem meg a férjemet.
Legalább van bennünk valami közös – gondoltam, miköz- ben a nő, aki az iménti kijelentéssel robbant be az éle- tembe, helyet foglalt az asztalom túloldalán, és kihívóan keresztbe tette a lábát. Amanda Leichard, árulta el a név- jegye, dombornyomásos női sziluettbe ölelve a tűzpiros betűket. Ezenkívül csak egy telefonszám adott némi tám- pontot a hölgy elérhetőségéről.

– Rágyújthatok? – folytatta a bemutatkozást, majd meg sem várva nemleges válaszomat, előkotort magának egy nyúlánk, vékonyka cigarettát. A kis rudacskában legfeljebb ceruzabél vastagságú dohánycsík lehetett, vagyis a drága pénzen mért füstölnivaló nagy részét papírhulladék tette ki. Valószínűleg újrahasznosított.

– Van tüze? – szegezte nekem az újabb kérdést, és várta az igent.

– Fél éve nem dohányzom – válaszoltam jelentőség- teljesen, de csendes lázadásom nem keltett rezonanciát a lelkében. – Talán van valahol egy doboz gyufám – adtam meg magam a hirtelen beálló csönd nyomásának pár má- sodperccel később.

Kihúztam a ókomat, és a fahéjillatú mécsesek mögül előkotortam a meghitt pillanatok lángjának csiholóját.

A mellette pihenő, piros üvegből készült gyertyatartó tálka épp megfelelt rögtönzött hamutálnak. Megkerültem az asztalt, és tüzet adtam a hölgynek, aki után régebben biz- tos megfordultak a fér ak. Igaz, a plasztikai sebészetnek hála, manapság is akadhattak hódolói azok között, akik nem ragaszkodtak a természetes formákhoz.

Megkönnyebbülten fújta vissza a füstöt az arcom elé.

– Milyen parfümöt használ? – kérdezte. – Kicsit édes- kés, nem a maga stílusa.

– Ez illik hozzám a legjobban – válaszoltam. – Mesél- jen inkább a férjéről! Mi történt vele?

– Meghalt – mondta fáradtan.

– Ezt sejtettem abból, hogy nem ön ölte meg. Tudja, a rutin.

– A helyzetem csöppet sem szórakoztató – igazított helyre a nő, és szigorúan végigmért. Kezdtem érteni a fér- jét, amiért a könnyebbik utat választotta.

– Öngyilkos lett? – vetettem fel az eddigiek alapján legnyilvánvalóbbnak vélt diagnózist. Az egykori bombázó megsejthetett valamit a gondolatmenetemből, de ezúttal nem tette szóvá.

– A halottkém szerint megölték – válaszolta pillanat- nyi szünet után.

Visszaültem a helyemre, hátradőltem a gurulós bőr- székben, és kinyújtott lábaimat bokánál keresztbe fonva vártam a folytatást. Hosszú percek teltek el némaságban, még a csend is elszunyókált.

– A hálószobánkban találtam rá – törte meg saját hall- gatását Amanda Leichard. Bátorítóan bólogattam, és ettől vonakodva bár, de nagyobb ütemben folytatta a történetét. – Az ágyon feküdt egy szál alsónadrágban, és a mellkasán lévő sebből csordogáló vér teljesen átitatta a lepedőt, a matracot, sőt, még az ágy alatti szőnyeget is.

Ezek szerint tényleg kizárhattuk az öngyilkosságot.
– Tehát ön talált rá. A gyilkos fegyver is a helyszínen volt? – Nem – ingatta a fejét a nő, majd komoly összpon-

tosítással füstkarikákat igyekezett eregetni hal módjára nyitott szájából. Vártam, hátha megunja a hiábavaló kí- sérletezgetést, vagy legalább elfogy a méretében is kopor- sószögre emlékeztető cigarettácska. Az utóbbi következett be előbb. Meg kellett állapítanom, hogy nem a szájból füst- karika gyártás kötötte le az agyi kapacitásait – egyszerűen nem érdekelte ez az eset. Végtére is csak a férjét ölték meg, és őt gyanúsítják a gyilkossággal.

– Miért pont engem keresett fel? – próbálkoztam, mire megvonta a vállát, és rágógumit nyomott a szájába. Csám- csog – vontam le a következtetést. A meghitten cuppogós idillt teljes két percig élveztem, mire végre Amanda egyéb hangképzésre is elszánta magát.

– Az ügyvédem ajánlotta.
– Megkérdezhetem, ki az illető?
– Derek.
Lefuttattam magamban egy hevenyészett keresést, és

csupán egy név maradt a listámon.

– Derek Murray?

A nő biccentett, hogy nyertem. Igaz, nem sokat. Derek Murray nem tartozott a kedvenc ügyvédeim közé. Jobban meggondolva, nem is volt kedvencem az ügyvédek között.

– Talán jobb lenne, ha vele beszélnék.

– Szerintem is – bólintott, majd felém intett, mint ahogy a taxit szólítja magához az ember. Erre a mozdu- latra egyszerűen nem lehet nem reagálni. – A névjegyem – tette hozzá, miután észlelte, hogy tanácstalan vagyok a teendőket illetően. – Adja vissza, és felírom rá Derek számát.

Előkotorta a telefonját, és miközben igyekezett ujjbe- gyével eltalálni az érintőképernyő megfelelő pontjait, he- gyesre hosszított körmeivel összevissza szurkálta a készü- léket. A telefonszám hamarosan átvándorolt a névjegyre, utóbbi pedig újra átlibegett hozzám.

– Még ma hívja fel Dereket! Vele egyezkedjen a költsé- gekkel kapcsolatban is.

Felkelt a székből, biccentés helyett megemelte a fejét, és tízcentis tűsarkának hangos kopogása kíséretében távo- zott az irodámból. Nehéz, nyomasztó illat maradt utána.

♟♙♟

– Foglalj helyet! – mutatott a sötétszürke bőrkanapé- ra Derek Murray. – Nem fogok kertelni: nem örültem, hogy mással kell dolgoznom, de a szükség törvényt bont.

Megvannak a rendőrségi kapcsolataid ahhoz, hogy aka- dékoskodás nélkül hagyjanak kutakodni.

– Veled is megosztják a nyomozati anyagot, nem? – kérdeztem, miközben a kényelmetlen helyzethez képest kényelmesen elhelyezkedtem.

– Még nem – ingatta a fejét. – Mrs. Leichard ellen még nem emeltek vádat, de bármelyik pillanatban megérkezhet a végzés.

– Szóval eddig csak tanúként hallgatták ki.

– Így van – bólintott Derek. – Tölthetek neked valami frissítőt? Ásványvíz, gyümölcslé?

– Egy kis ásványvizet elfogadok.

A méretre készült, sportos, szürke öltönyt viselő vé- kony fér felpattant, és szolgálatkészen elindult a szállodai minibárokat idéző hűtőszekrény felé.

– Miből gondolod, hogy hamarosan letartóztatják a nőt? – szórakoztattam közben egy kérdéssel.

– Jelenleg nincs jobb gyanúsított – egyenesedett fel, kezében tartva az ásványvizes palackokat, és a sarkával behajtotta a hűtő ajtaját. – Kiszolgálod magad? – nyújtotta át a rögtön hideg verejtékessé vált akont.

– Persze, köszönöm. De miért is ő a legnyilvánvalóbb tettes?

– A szomszédok szerint az utóbbi hónapokban ren- geteget veszekedett a férjével. A ckó ezerrel csajozott, lényegében minden szőke nőre rámozdult, aki még nem múlt el harminc, és legalább D-kosaras melltartót hordott.

Növekvő szimpátiával pillantottam Derek Murrayre. Eddig csak egy ügyben volt szerencsém találkozni vele, akkor is a másik oldalon álltam. Újból rá kellett jönnöm, hogy senkit nem szabad megítélni csupán az első benyo- más alapján.

– Ezek szerint akár egy megcsalt férj is lehetne a gyilkos – vetettem fel.

– Ez nekem is eszembe jutott – bólintott, és lehup- pant a velem szemben várakozó bőrfotelbe. – Mivel Mr. Leichard öltözéke eléggé hiányos volt, így elképzelhető, hogy a feleség, illetve a későbbi özvegy megérkezése előtt némi hancúr zajlott a hálószobában.

– A helyszínelők valószínűleg találnának erre utaló nyomokat.

– Így van – helyeselt Derek. – Sajnos áldozatunk ala- posan megtisztálkodott a halála előtti percekben, amivel csak a temetkezési vállalkozónak könnyítette meg a dolgát.

– No és a lepedő?

– Makulátlannak tűnik – tárta szét a karját. – Eltekint- ve a hatalmas vérfolttól és egy golyó ütötte folytonossá- gi hiánytól. Úgy néz ki, a ház ura saját szórakoztatására angált egy szál alsóban, és csak kedvtelésből csutakolta le magát úgy tizenegy óra tájban. A fürdőben sincs nyoma átmeneti hölgyvendégnek.

– Tehát a féltékeny férj teóriát jelenleg nincs mivel alátámasztanunk – összegeztem az eddigieket. – És te úgy gondolod, hogy hamarosan megvádolhatják Mrs. Leichardot. A vádhoz azonban kicsivel több bizonyíték

kell, mint néhány szomszéd vallomása arról, hogy az utóbbi időben sokat veszekedtek. Szóval, mi van még a tarsolyodban?

Derek bólogatott, és komótosan elkortyolgatta a magá- nak kitöltött vizet. Mintha időt akart volna nyerni, hogy eldönthesse, mit oszt meg velem, és mit nem.

– Van néhány információ, amit csak akkor mondhatok el neked, ha vállalod az ügyet – igazolta a gyanúmat, mi- után letette a kiürült poharat. – Felhatalmazást kaptam arra, hogy én intézzem a jutalékodat. Tehát mielőtt bele- merülnénk a részletekbe, tisztázzuk az anyagiakat.

Elővett a belső zsebéből egy elegáns Mont Blanc tollat, rá rkantott egy számsort az asztalon heverő tömbről leté- pett papírlapra, és átnyújtotta. Rápillantottam a számokra, és magamba fojtottam a kitörni készülő elégedett füttyentést.

– Nem vállalok veszett ügyeket – folytatta Derek. – Meggyőződésem, hogy nem Amanda Leichard ölte meg a férjét, de úgy tűnik, a rendőrségnek erről más a véle- ménye. A te dolgod az lesz, hogy segíts alátámasztani az ártatlanságát. Az összeg fele akkor is megillet, ha két hét munka után nem jársz sikerrel, de ebben az esetben mást kérek fel a folytatásra.

Tisztességes üzletnek tűnt. A munkámat jól meg zetik, és ha sikerrel járok, egy kis ingyen reklámot is bezsebel- hetek a médiától.

– Benne vagyok. Jöhetnek a részletek.

– Töltök neked még egy pohárral – sóhajtott meg- könnyebbülten az ügyvéd, és kaptam még másfél deci buborékmentes vizet. Sejtettem, hogy ez csak a hideg zuhany kezdete.

– Kezdjük ott – sóhajtott fel újra –, hogy a férjnek nagy összegű életbiztosítása volt. Igaz ugyan, hogy nem mos- tanában kötötték, de másfél hónapja, anyósa halála óta Amanda Leichard az egyetlen kedvezményezett. A há- zassági szerződés válás esetén kizárta az asszonytartás lehetőségét, és minimális összeggel búcsúztatta volna a szépészeti beavatkozások tucatjait bevállaló asszonykát.

– Tehát Mrs. Leichardnak több millió oka volt arra, hogy ne elvált asszony legyen, hanem gyászoló özvegy – helyeseltem. – De úgy érzem, ezen kívül is tartogatsz még néhány kellemetlen meglepetést a számomra.

– Igen – ismerte be az ügyvéd. – A legnagyobb prob- lémát az jelenti, hogy a halál beálltának feltételezett ideje nem zárja ki a feleség bűnösségét.

Felszaladt a szemöldököm, de még időben elcsíptem félúton a fejem búbja felé. Derek számított a reakciómra, és láttam rajta, hogy egyetért velem.

– Philip Leichardot dél és két óra között lőtték le. Amanda, állítása szerint, fél kettőkor ért haza, és harminc percen keresztül észre sem vette a férje holttestét. Tekin- tetbe véve házuk alapterületét, és azt, hogy a feleségnek külön fürdőszobája volt, ahová megérkezését követően be- vette magát, mint egy középkori várvédő, a történet nem feltétlenül hihetetlen. De a legkellemetlenebb rész csak ezután jön. Miután felkente magára az aktuális pakolást, besasszézott a hálószobába, felfedezte egykori férje kihűlő félben lévő tetemét, és ahelyett, hogy a segélyhívót tárcsáz- ta volna, törölgetni kezdte az ágy alatti szőnyegre csepe- gett vért. Miután ez nem sikerült neki maradéktalanul, tanácstalanságában az ügyvédjéhez fordult, aki rögvest értesítette a rendőrséget. A rekordidő alatt kiérő közvé- delmi erők döbbenten látták, hogy időközben a feleségnek csaknem teljesen sikerült feldúlnia a helyszínt: mosószeres ronggyal kidörzsölte a foltot a szőnyegből, és a holttest alá műanyag fóliát terített, hogy ne csöpörésszen tovább.

– Nagyon morbid – rezzentem össze. – A helyszíne- lők nyilván azt gondolták, hogy a saját bűnjeleit igyekszik eltüntetni.

– Nyilván – bólogatott fáradtan Derek.
– És hogy került hozzád az ügy?
– Amanda ügyvédje szinte kizárólag polgári peres

ügyekkel foglalkozik. Lebonyolított pár telefont, és én jöttem ki ajánlásnak.

– És hogy kerültem én a képbe? – vetettem fel a kér- dést, ami már a nő felbukkanása óta foglalkoztatott.

– Nos, én is kaptam egy ajánlást – válaszolta sejtelme- sen az ügyvéd. – Alkalomadtán elárulom, kinek köszön- heted a munkát. Egyelőre maradjon az én titkom.

Kíváncsi voltam, ki lehetett a titokzatos „jótevő”, de adtam a lazát, és megrántottam a vállam.

– Majd elmondod, ha lezártuk az ügyet.
– Oké – bólintott Derek.
– Én mennék is – álltam fel a kanapéról. – Körbeszima-

tolok a rendőrségen, és felhívlak, ha megtudtam valamit.

– Köszönöm – válaszolt egyszerűen, és kezet nyújtott. – Várom a hívásodat.

Az első utam a kapitányságra vezetett. Az egykor unal- mas, szürke épületre pár évvel ezelőtt két újabb szintet húztak, és a kiugró, ívelt középső részt alátámasztó vékony, márvánnyal burkolt betonhasábok modernné, ugyanakkor méltóságteljessé varázsolták a tekintélyes méretű tömböt. A bejárat előtt a térkövekből kialakított felhajtó segítségé- vel még egy szelet zöldellő parkocskát is sikerült kimetsze- nie a tervezőnek a tikkadt aszfaltrengetegből.

Nem volt nagy mozgás, csupán két rendőrautó ácsor- gott a házigazdák számára fenntartott parkolóhelyeken, lehúzott ablakukon át kihallatszott a rádió jellegzetes, érthetetlen vartyogása. Felsétáltam a lépcsőkön, és az automatikusan szétnyíló ajtókon keresztül beléptem a légkondicionált előtérbe.

Az ügyeletes intett, hogy haladjak át a fémdetektoron, aztán bólintással jelezte, hogy bemehetek az őrsre. Lead- tam az igazolványomat, és kaptam egy csinos kis tyegőt, amely egyértelműen jelezte, hogy ne érezzem otthon ma- gam, mert csupán látogató vagyok e helyen.

A tágas fogadótér végében jobbra fordultam, és végigsé- táltam a csendes folyosón, amíg el nem értem a 21-es ajtó- hoz. Megálltam egy pillanatra, és megsimogattam tekinte- temmel az ajtófélfa mellett szerénykedő névtáblát, melyen ez állt: Carol Oats, pszichológus. Nagyjából fél éve, hogy Carol berobbant az életembe, és fenekestül felforgatta a világomat. Bár valójában igazságosabb lenne azt mondani, hogy segített helyrebillenteni felfordult életemet.

Valahogy úgy kezdődött, hogy a látóterembe került egy Tom Marshall névre hallgató elszánt, naiv, és a hozzá nem értők fergeteges önbizalmával megáldott atalember, aki egy eltűnt örökös, Leslie Morton nyomát kajtatta. Tisztes részesedésért cserébe felajánlottam neki a segítségemet, és mivel ő is része akart lenni a nyomozásnak, meggondo- latlanul magam mellé vettem. Szereztünk magunknak egy szövetségest egy kiváló nyomozó, Mike Hudson – Leslie Morton régi barátja – személyében, és csatlakozott hoz- zánk Carol, aki azzal a meglepő hírrel állított be akkor hozzám, hogy nálam fog lakni. És miközben egyre köze- lebb kerültünk Leslie Mortonhoz – akiről kiderült, olyan ügyesen leplezte korábbi titkos ügynök mivoltát, hogy még Mike Hudson felügyelő sem tudott róla –, rátévedtünk a várost markában tartó drogma a felségterületére, és belekontárkodtunk egy fejlesztés alatt álló mágnesfegyver tervrajzát meglovasító fegyverkereskedő üzletébe is. Nem csoda, hogy mindeközben elraboltak, megszúrtak és meg- lőttek, de szerencsére felbukkant a drogelhárítás pincérnő- nek öltöztetett csinos ügynöke, Betty, aki segített abban, hogy túléljek mindenkit, aki megpróbált elpusztítani. Vé- gül előkerült Leslie Morton is, ám ahelyett, hogy örült vol- na annak, hogy megvan, úgy döntött, megbíz bennünket ősellensége, a mágnesfegyver iránt érdeklődő fegyverke- reskedő felkutatásával. Tom nagyon megörült a feladatnak, és felajánlotta, hogy társuljunk. Én pedig voltam olyan naiv, hogy beleegyeztem…

– Oats kisasszony egész héten továbbképzésen van – riasztott fel az ábrándozásból segítőkészen egy arra járó, civil ruhás hölgy. – De hétfőn már újra munkába áll.

– Köszönöm – biccentettem mosolyogva, mintha segí- tett volna ezzel az információval, majd tovább ballagtam, és arra gondoltam közben, milyen jó, hogy Carol már ma este hazaér hozzám. De addig is, hozzá kell látnom kibo- gozni, mi történhetett valójában Phillip Leicharddal.

Ha Derek Murray nem tévedett, az ügyet a kapitányság leg atalabb gyilkossági nyomozója kapta, akivel már volt alkalmam megismerkedni, sőt, még szívességet is tettem neki. Evelyn, a nyomozó főiskolás unokatestvére „rossz társaságba” keveredett, és Carol tanácsára Chris hozzám fordult. A rossz társaság elnevezés nagyjából mindent fel- ölelt, amitől egy szülő szeretné távol tartani a gyermekét. Mivel Evelynt nem tartották fogva akarata ellenére, sza- bályosan el kellett őt lopnom. Sajnos a magánakcióm nem ment olyan gördülékenyen, mint reméltem, de megúsztam néhány zúzódással és véraláfutással. Amíg én igyekeztem távol tartani magamtól Evelyn harcias barátait, Tom sike- resen kimenekítette a lányt, és elvitte egy távoli magán- szanatóriumba, ahol egy csaknem önkéntes drogelvonó kúrán vett részt. A legnagyobb veszteségem a motorom volt, ami a kézitusa hevében halálos sérüléseket szenve- dett. De szereztem helyette egy autót és egy lekötelezett gyilkossági nyomozót.

– Szia, Chris! – támadtam le a számítógépébe feledke- zett atalembert, és lehuppantam az asztala másik oldalán árválkodó székre.

– Dave! – riadt fel a koránál is atalabbnak tűnő nyomozó éber szendergéséből.

– Nem kertelek – vágtam a közepébe, amíg a tudata új- raindult. – Segítséget kérnék. Amanda Leichard megbízott azzal, hogy tisztázzam a gyilkosság vádja alól.

– Nem vádoltuk meg gyilkossággal – válaszolta zavar- tan, és megdörzsölte az orrát.

– Még – könyököltem rá az asztal lapjára. – Ha lehet, el is kerülném ezt a nevezetes eseményt. Jelentős összeget kapnék, ha az egyszerű gondolkodású özvegyet meg tud- nám védeni a vád alá helyezéstől. Ugye be tudsz juttatni a tetthelyre?

Chris továbbra is zavartan pislogott, és tétován ma- tatott a billentyűzet mellett terpeszkedő aktahalomban. Szerettem volna, ha önként ajánlja fel a segítségét, és nem kell az unokatestvére állapota felől érdeklődnöm.

– Úgyis meg akartam nézni újra a helyszínt – kezdett bele óvatosan a magyarázatba –, és nem bánom, ha velem tartasz. Felhívom a helyszínelőket, hogy szabad-e a pálya.

Igyekeztem nem gyelni a rövid telefonbeszélgetésre, így az őrs falán függő képek tanulmányozásával szóra- koztattam magam. A legtöbb plakát a rendőrség hivata- los kiadványa volt, melyeken a tisztelt honpolgárok szíves gyelmét igyekeztek felhívni az éberség hiányára utazó bűnös elemek tevékenységére: hogyan kerüljük el, hogy kizsebeljenek bennünket, miként tároljuk értékeinket, milyen óvintézkedéseket tegyünk, ha huzamosabb ideig távol vagyunk otthonról, és így tovább. Már épp kezdtem végezni a nevelő szándékú fali díszek böngészésével, mikor Chris ragyogó arccal felpattant a helyéről, és bejelentette, hogy mehetünk.

– Mi történt? – értetlenkedtem. – Ez a kedvenc hely- színed?

– Dehogy – válaszolta, és kicsit el is pirult. – Csak örü- lök, hogy nem kettesben leszünk.

Kétségkívül igaza volt. A Leichard-rezidencia kapu- jában találkoztunk a csinos, de egyébként hűvös és tar- tózkodó helyszínelő nővel, akinek a jelenléte hipnotikus hatásúnak bizonyult az i ú detektívre. Nem úgy rám.

– Dave Bexley vagyok – nyújtottam kezet a korai har- mincas éveit taposó, fekete haját szoros kontyban viselő lánynak.

– Rachel – fogadta kelletlenül az üdvözlést. – Miért is vagyunk itt?

– Szeretném újra átnézni a helyszínt, vagy amit hagy- tatok belőle – jópofáskodott Chris. – A barátom magán- nyomozó, akit a megbízatása miatt érdekel a gyilkosság helyszíne. Szóval csak meg gyelő.

– Tudod, mennyire utálom az idegeneket – vágta a ú fejéhez a szavakat Rachel. – Szerinted a sebészek miért nem tartanak nyilvános műtéteket?

– Dave érti a dolgát – próbálkozott a békítéssel Chris. – Tulajdonképpen már tiszteletbeli rendőrnek számít.

– Nem nyúlsz semmihez! – közölte velem a lány a sza- bályokat összeszorított szájjal. Hiába igyekeztem, nem ta- láltam vonzónak akkor sem, ha szoros bőrnadrágban, ma- gas sarkú cipőben, korbáccsal a kezében képzeltem magam elé. Pedig ez a szerelés igencsak hitelesen állt volna rajta.

– Nem nyúlok semmihez – nyugtáztam a képzés el- végzését.

Rachel alig észrevehetően biccentett, és előrement az apró kövekből kirakott kerti úton. Engedelmesen és szót- lanul követtük.

A ház valóban tekintélyes méretűre sikeredett. Úgy tűnt, már percek óta baktatunk a cipőnkre húzott kék, műanyag zacskókban az elágazódó, ajtókkal sűrűn meg- tűzdelt folyosón, mikor végre elértünk a tett színhelyére.

– Hová lett a matrac? – kérdeztem, és igyekeztem na- gyon tárgyilagos hangot megütni.

– Bevitték a laborba – közölte a lány a nyilvánvalót.

– Elakadt benne a golyó – magyarázta lelkesen Chris, miközben igyekezett közelebb somfordálni Rachelhez.

– Már elvégeztük az elemzést, de nem találtunk egye- zést a fegyverre az adatbázisban – egészítette ki szakér- tőnk a nyomozó információit.

Óvatosan körbejártam a csonttá-bőrré soványodott ágykeretet, majd lehajoltam, és megszemléltem a frissen megözvegyült feleség által módszeresen feltakarított sző- nyegdarabot.

– Ezek szerint itt feküdt a holttest – mutattam az ágy bal oldalára.

A lány bólintott.

– Tényleg nem volt semmi gyanús a lepedőn? – kér- deztem.

– Ha ondóra vagy fanszőrzetre gondolsz, tényleg nem – kaptam az epés választ. Ez a lány olyan volt, mint egy sündisznó.

– Belenézhetnék az éjjeliszekrény ókjába? – fordultam Chris felé.

– Persze – válaszolta a nyomozó, és egy lépéssel ott termett a törpe hálószobabútor mellett.

– Majd én – szólt határozottan a domina, és arrébb tol- ta a út. Elővett egy pár gumikesztyűt a köpenye zsebéből, komótosan magára öltötte őket, majd óvatosan kihúzta a ókot.

– Ez a női oldal – nyugtáztam a látványt, és a tett- helyek avatott ismerője a füle tövéig elpirult az ízlésesen elhelyezett segédeszközök láttán. Sebesen megkerülte az ágyat, óvatosan bekukkantott a másik oldali ókba, majd kiemelte, és letette a padlóra a szőnyeg mellé.

– Sejtettem – jegyeztem meg, és közelebb léptem.

– Hát ez meg mi? – kérdezte Rachel zavartan, és kíván- csian beletúrt a ók tartalmába.

– Óvszer – mutattam a lapos, fekete tasakokra, me- lyekből egy kiadós legénybúcsúra való hevert laza össze- visszaságban az egyéb látványosságok között. – Fogamzás- gátlásra használt, vékony, gumiból készült eszköz, mely a szexuális úton terjedő betegségek ellen is védelmet nyújt.

A lány elvörösödött. Most kaptam volna egyet az os- torral.

– Tudom, mi az óvszer – szúrta oda a szavakat. – Csak meglepődtem a mennyiségen.

– Egyszer használatosak – folytattam a kiképzést. – A jobb házból való fér ak minden menethez újat húz- nak. Ha a férj valóban nagyétkű volt, ahogy a madarak csiripelték, szüksége is volt ennyire. És persze ez meg is magyarázza, miért nem árulkodott az ágynemű a gyilkos- ság napjáról. A mi néhai lepedőakrobatánk nem hagyott nyomot maga után.

Chris összeráncolt homlokkal igyekezett követni a gondolatfutamot, míg Rachel a ók tartalmának beható kutatásával próbált időt nyerni lelki egyensúlyának hely- reállításához.

– Mi lenne, ha megnéznénk a szemetest? – ajánlottam fel.

Két szempár szegeződött rám, és mindkettőben közel egy időben csillant fel a felismerés. Rachel magához ragad- ta a kezdeményezést, és határozott léptekkel megindult a konyha irányába. Kaptam Christől egy cinkos kacsintást, persze csak úgy, hogy a lány ne lássa. Rövid gyalogtúra következett, melynek során legalább három mosdóhelyiség mellett vitt el az utunk. Rá kellett döbbennem, milyen igénytelen ember vagyok a magam egyetlen, hétköznapi, magányos és parányi fürdőszobájával.

A konyhába érve azt is megállapítottam, hogy nem itt fog kiújulni a klausztrofóbiám. Voltam már kisebb lakásban is, mint ez a helyiség. Középen hatalmas főző- pult terpeszkedett, fölötte a szagelszívó gigantikus kür- tője ásított, körben pedig, a falak mentén, vadonatújnak látszó konyhaszekrény kérkedett a háziak gazdagságával. A látottak ellenére szilárd meggyőződésem maradt, hogy Mrs. Leichard konyhaművészetének csúcsa valószínűleg a telefonos pizzarendelés volt.

Rachel határozott léptekkel a fürdőkádnak is beillő mo- sogatószekrényhez lépett, kinyitotta az ajtaját, és előhúzta a szintén méretes műanyag szemetesvödröt.

– Elővehetek egy tiszta szemeteszsákot? – kérdeztem tisztelettudóan.

– Majd én – válaszolta a lány, és elégedetten nyugtáz- tam, hogy a fennhéjázó árnyalat kezd kikopni a hangjából. A mosogató alatt nem volt hiány a szalaggal ellátott, zár- ható zsákokból. Rachel letépett egyet a gurigáról, szétnyi- totta, és óvatosan elkezdte átpakolni bele a kuka tartalmát.

– Ez nem lehet igaz – motyogta maga elé, mikor a legfelső hulladékréteg zömét adó banánhéjak eltávolí- tása után előbukkant egy gusztusos csomóra kötött koton. Elővett egy bizonyítékos zacskót a zsebéből, ráírta a lelőhelyet, és undorral belelógatta a sorsdöntőnek tűnő bizonyítékot.

– Ellenőrizni fogjuk a rajta lévő DNS-t – mondta tagol- tan, szorgosan kerülve velem a szemkontaktust.

– Kívül-belül – helyeselt Chris. – Ha szerencsénk van, kiderül, kivel szerezte élete utolsó szexuális élményét Mr. Leichard. És lesz egy újabb nyomunk, amin elindulhatunk.