Letöltés PDF-ben
Letöltés E-book formátumban
– Egészségére, atal barátom!
– Na de uram, ez az én söröm!
– Nem baj, ha szívesen adja, elfogadom – szólt a részeg, és két
csuklás között felhajtotta az italt.
A atalember szemmel láthatólag nem tudott magához tér-
ni az arcátlanság ily tiszta, szinte gyermeki megnyilvánulásától, mert alig talált szavakat megdöbbenése kifejezésére.
– De hát még bele sem tudtam kortyolni! – méltatlankodott.
– Tudom – bólogatott a részeg, miközben egy gyakorlott szo- ciális gondozó empátiájával méregette újdonsült vendéglátóját. – Nem szívesen fogadnám el, ha már beleivott volna előttem.
A groteszk párbeszéd tanácstalanabbik résztvevője pár röpke pillanatig úgy nézett az üres pohárra, mint a megcsalt férj hűtlen hitvesére, aztán nagy sóhajjal beletörődött a megváltoztathatat- lanba.
– Ezek szerint rendelhetek még egyet – nyugtázta a rövid is- meretség eddigi mérlegét.
– Ez jó ötlet! – derült fel az idősebbik. – De akkor rendeljen mindjárt kettőt, hogy magának is jusson! Látom, jólesne. Egyéb- ként Bill vagyok – vigyorgott tovább, és két kézre fogva mecéná- sát lelkes csülökrázásba kezdett.
– Tom – vetette oda kurtán a atalabbik, miközben kétségbe- esetten rángatózott Bill mancsaiban, úgy pattogva a söntéspult melletti kopott bárszék lapján, mintha a vidámparki Elvarázsolt Kastély valamelyik furfangos székén lovagolna.
Kedveltem az öreg Billt. Az ismerősei rendszerint Pióca néven emlegették, mivel kitartóan és eredményesen tudta szívni mások vérét. Gyorsabban szúrta ki gyanútlan áldozatait, tapadt rájuk és terítette le őket az ő egyedi és utánozhatatlan stílusában, mint
5
6
ahogy a gepárd vadászik. Nekem nem volt miért haragudnom rá, néha önként hívtam meg egy-egy pohár italra. Ma azonban úgy látszott, erre nem lesz szükség, mivel kiváló donorra akadt.
Kényelmesen hátradőltem az ablak melletti fotelben, és tovább szemléltem a tökéletes páros rögtönzött műsorát. A atalabbik szereplő talán érezte már, hogy akaratán kívül belesétált egy ke- lepcébe, de nem látta át a helyzet súlyosságát – Pióca zseniális trükkje abban rejlett, hogy ártalmatlannak tudta tettetni magát.
– Mit iszik, atal barátom? – kérdezte nagylelkűen, és bízta- tóan hátba vágta Tomot, ami azzal járt, hogy a ú fekete keretes drótszemüvege diszkrét csörrenéssel a pultra hullott. Az egyik lencse, kilépve az őt korlátozó keretek közül, sietősen távozott, és eltűnt a mocskos padló nyugtalanítóan puha homályában. A atalember égnek emelte tekintetét, majd nagy levegőt vett, és gyakorlott gyöngyhalászokat megszégyenítő kecsességgel alá- bukott.
Bátor tett volt. Errefelé a takarítás nem tartozott a népi hagyo- mányok gondosan ápolt rítusai közé, és emiatt eredeti élőhelyénél is háborítatlanabbul élhetett a föld szintjét borító ruganyos-ra- gacsos táptalajban a rovarok és pókszabásúak osztályába tartozó egyedek népes tömege. De láss csodát: amatőr könnyűbúvárunk félperces böngészés után, levegőért kapkodva ugyan, de diadal- ittasan, csillogó szemekkel emelte magasba elbitangolt jószágát, és részeg közönsége elismerő heherészésétől kísérve makulátlan zsebkendőt varázsolt elő zsebéből, amivel tisztogatni kezdte fél szemének adalék dioptriáit.
Bill gyönyörködött pár pillanatig a kecses mozdulatokban, az- tán befordult a pult felé, és rámordult a csaposra:
– Hé, te sátán, adjál két sört!
– Én most inkább egy fröccsöt kérek – szólt közbe Tom szeré- nyen, majd rálehelt a lencsére, és folytatta a törölgetést.
– Adjál egy fröccsöt is a két sörhöz – kurjantott a részeg. – De gyorsan, mert szomjazom nagyon!
– Kuss! – szólt rá békítően a csapos, és egyetlen felső metsző- foga mellől olyan ügyesen köpött, hogy Tomnak elölről kellett kezdeni a lencse tisztogatását.
A sörcsap alá tartott korsók aranysárga folyadékkal teltek meg, és a tetejükön felhalmozódó hab lassan leszánkázott a falukon. A kocsmáros megvetően Bill elé csapta a rendelést.
A hangos koppanásba vegyülő diszkrét reccsenésre Tom ke- zében megállt az eladdig szorgos zsebkendő. Bill előbányászta a szemüveg roncsait az egyik korsó alól, kipöccintgette a keretbe még mindig kapaszkodó, kétségbeesett üvegcserepeket, meg- egyengette a görbült drótot, és gondosan orrára illesztette a vi- harvert keretet. Azon nyomban fülig szaladt a szája, és lelkesen újságolta újdonsült i ú barátjának:
– Nincs semmi baja! Tökéletesen át lehet rajta látni!
Vannak helyzetek, amikor az ember azt gondolja, ennél rosz- szabb már nem lehet. Aztán persze utólag kiderül, hogy tévedett. Azt hiszem, ez a hamvasan gyanútlan atalember is azt feltételez- te, hogy már leért a lejtő aljára. Jó, elismerem, kívülről jóval egy- szerűbb okosnak lenni, és nem is olyan fájdalmas – mint ahogy arra a népnyelv is utal a csalán verésének technikájával kapcso- latban.
Szóval, a Tom névre hallgató i ú áldozat sóhajtván egy mélyet – mely egyébként roppant egészséges dolog, ha a szabad levegőn végzik – megmaradt fél lencséjét jobb szemgödrébe illesztve, és egy világbajnok-esélyes grimasszal helyben tartva, megkereste frissen felszolgált fröccsét.
Alaposabban megnéztem magamnak a út, és meg kellett ál- lapítsam, erőteljesen túlöltözte e hézagos tisztaságú, de a törzskö- zönséggel tökéletes összhangban lévő vendéglátó-ipari egységet. Enyhén poros fekete félcipőt viselt fekete zoknival, melybe csak a boka felett huncutkodott bele némi vörös árnyalatú absztrakt minta, és mindehhez sötét öltönyt, fehér inget és gusztusos cso- móra kötött sötét nyakkendőt hordott. A konfekcióöltöny arra
7
8
utalt, hogy nem túlságosan gazdag, de a tiszta, ízléses és rendezett megjelenés azt sugallta, hogy jó munkahelye lehet. És valószínű- leg még soha nem járt a külvárosban, mert igencsak mellélőtt ez- zel a stílussal.
Az öreg Bill végzett a sörökkel, és eleresztett egyet az ő jelleg- zetes, ablakremegtető, öblös böfögéseiből. Aztán ily módon meg- könnyebbülve felemelt egy használt, de még használható csikket a földről, és elegáns mozdulattal a szája sarkába tolta.
– Mi járatban van errefelé, atalember? – fordult frissen szer- zett támogatójához, és kedélyesen újból hátba kívánta őt veregetni. Tom, hogy megelőzze maradék fél okuláréjának elvesztését, kecsesen elhajolt a mozdulat elől. A lendületnek köszönhetően Bill félúton lesodródott a székről, sebtében a korsók közé vágott, és egy mozdulattal tisztára söpörte a pultot. A kocsmáros ez ügy- ben visszakézből úgy vágta szájba, hogy Bill rögvest visszanyerte
egyensúlyát, és a csikket is benyelte nagy hirtelen.
– Egy embert keresek – mondta Tom, miután megbizonyoso-
dott róla, hogy a részeg által bemutatott talajgyakorlat véget ért. – Hogy megölje? – csuklott Bill, és nagyokat nyelve igyekezett
gyomrába juttatni a félreszaladt cigarettacsutkát.
– Miért akarnám megölni? – kérdezte ijedten Tom.
– Az csak magára tartozik – nyugtatta meg Bill. – Egyébként
mi másért keresné?
– Egy biztosítótársaságnak dolgozom, és egy örökös felkutatá-
sát bízták rám.
– Ezt nagyon szépen mondta – álmélkodott a részeg. – Milyen
szerencsés ember, hogy meghalt valakije. Ráadásul még örökölt is tőle. Hogy hívják, és hol lakik ez az ember?
– Csak a nevét tudom, a lakhelyét nem – hűtötte le az i abbik a gyakorlott dögevő frissen támadt lelkesedését. – Leslie Morton- nak hívják.
– Hát, akkor Isten éltesse sokáig Leslie Mortont! – emelte ma- gasba a poharat Bill, és az utolsó cseppig kiitta a fröccsöt. Mire
az ital eredeti gazdája, Romero, az egyébként nyugodt és kedélyes rablógyilkos úgy vágta őt képen, hogy az orrán rezgő kis fekete szemüvegkeret végképp megadta magát.
– Nem sokat tudok róla – folytatta az elbeszélést Tom rezze- néstelen arccal, miközben segített az öregnek felállni. – Ügyvéd volt, és évekig a belvárosban dolgozott egy jól menő irodában. Aztán egy nap besokallt, kiszállt az üzletből, és átköltözött erre a környékre.
Leslie Morton neve és a pár szavas történet furcsa érzéseket keltettek bennem. Eddig csak szórakoztam a két szerencsétlen ótáson, most viszont frissen támadt érdeklődéssel vártam a foly- tatást.
– És mi történt vele azután? – vette fel újra a fonalat és a szem- üvegkeretet Bill.
– Ennyi, amit tudok róla. Megvan a régi címe, de onnan pár hónap múlva továbbállt. És ennek már két éve. Egyszerűen el- nyelte a föld.
– A föld biztosan nem – mondta bölcsen az öreg, és egyre határozottabban kancsalított. – Errefelé a hullákat a tengerbe dobják… De ne adja fel a reményt, atal barátom, sokan élnek itt olyanok, akiknek már régóta nem lelik a nyomát. Segítek én magának! Van nekem egy öreg cimborám, aki hivatalból ismeri az összes erre megforduló embert.
– Rendőr talán az illető? – kérdezte Tom.
– Rendőr? Pfuj! – köpött az öreg megvetően, aztán bámulatos gyorsasággal eltűnt az asztalok között a nyálcsomag röppályájá- ról visszaérkező jobbegyenes jóvoltából. Rogyadozó végtagokkal feltápászkodott, aztán bánatosan így szólt: – Menjünk innen. Itt mindenki olyan ideges ma.
– Egyetértek – szólt Tom. Gyorsan kirakott néhány bankót az asztalra, és a kellő távolságot igyekezvén megőrizni, kitámogat- ta a részeget az ivóból. Csendesen, szinte láthatatlanul követtem őket. Ahogy szoktam.
9
ÑÑÑ
Útközben igyekeztem kitalálni, vajon Bill melyik kocsmába igyekszik, de hamarosan feladtam, mivel nemhogy ésszerűség, de még irányzék sem volt tétova támolygásában. A követés nem je- lentett kihívást, mert a páros egyik tagja sem kémlelt hátra. Tom a lába elé nézve igyekezett kikerülni a taposóaknákat, Bill esetén pedig a megfordulás – jelenlegi állapotában – egyet jelentett vol- na a hátraszaltóval. Lassan ránk köszöntött az este.
– Messze megyünk még? – törte meg a csendet Tom, miköz- ben fél lábon ugrálva igyekezett megszabadulni a cipője talpára ragadt kutyaürüléktől. – És egyébként miért van itt ilyen rettene- tesen büdös? – Továbbméltatlankodott, miután feladta a hiába- való próbálkozást, és két lábon cuppogott tovább.
– Mert még nem értünk a főtérre – gurgulázta Bill.
– Ott jobb lesz? – sóhajtott egy óvatosat a ú.
– Nem. De addigra megszokja az orra – mondta a részeg, és
vihogott hozzá.
Valószínűleg folytatni is akarta a magyarázatott, de hirtelen
megcsúszott egy talpalatnyi kupacon, és az ezt követő rövid, de lát- ványos vitustánc minden maradék idegsejtjét lefoglalta. A sötét- ségbe burkolózó ablakok egyike mögül taps és éljenzés harsant fel.
A keskeny utcát négyemeletes, mocskos házak szegélyezték, melyek az évek hosszú sora alatt levedlették vakolatukat, és új bőrt nem tudván növeszteni, csupasz tégláikat kínálták a külvá- ros művészjelöltjeinek, akik – akár a neandervölgyi ember tette annak idején – sokhelyütt megörökítették életük jelentősebb pillanatait. A stilizált, de mégis nagy biztonsággal felismerhető testrész-ábrázolások, melyeket az olvasni tudó műértő közönség számára gyakran felirattal is elláttak, a jövendő korok számára egyértelművé teszik majd, hogy egy igen jelentős falloszimádó kultúra élhetett ezen a vidéken. Ebben, mondjuk, nem is téved- nének sokat.
10
Ahogy elnéztem, Billnél feltehetően bekapcsolt a robotpilóta, de még ő is csak erős kilengésekkel tudta hús-véralkohol járművét irányban tartani. Tom, vele ellentétben, éberen igyekezett kitérni a lehetséges akadályok elől, igen szerény sikerrel. Idejében kike- rült egy lehulló vakolatdarabot, viszont ezzel a mozdulattal épp megcsípte a szemközti ablakból kizúduló szennylevet. Így, akara- ta ellenére is, egyre jobban hasonult a környezetéhez – valahogy úgy járt ezzel, mint a szövőlepkék az iparosodás korában. Dühö- sen nézett fel az üresen bámuló falakra, de reménytelen vállalko- zásnak bizonyult kideríteni, honnan jött az égi áldás.
Errefelé ritka volt az ablaküveg, a legtöbb keretben hullám- papír vagy kifeszített újság fogta vissza a szelet. Egy szociológus valószínűleg messzemenő következtetéseket vont volna le a lakók pártállására vonatkozóan az ablakokban pompázó napilapokból, bár ő valószínűleg nem venné gyelembe, hogy ezen a környéken az újságot nem olvassák, legfeljebb abban a parányi helyiségben, ahol rögvest hasznosítják is. Ezért sem bántam, hogy soha nem szerepelt az arcom címoldalon.
A sikátor saját végéhez ért, és egy apró terecskében folytató- dott, ahol az utca bűzéhez újabb adalék csatlakozott – rothadó halszag. A külvárosban élőknek ilyenkor összefut a nyál a szájá- ban, hiszen az émelyítő odor egyértelműen jelzi, hogy a közelben ételt is felszolgáló kocsmára bukkanunk.
Bill megszaporázta lépteit a vendéglátó-ipari egység feltűnése- kor, Tom azonban lecövekelt. Eddig is tiszteltem a kalandvágyát, hogy ily messzire eljutott különösebb dühkitörés nélkül, de úgy látszik, ez az italkimérés az utolsó cseppet szolgáltatta a pohará- ba. Pedig nem is volt sokkal lepukkantabb, mint a többi épület. Igaz, bizalomgerjesztőbb sem.
– Ide most miért is kellene bemennünk? – kérdezte gyana- kodva.
Bill megvillantotta legszebb, kétfogas mosolyát, és ártatlan képpel fordult meghasonlott mecénásához:
11
– De hát maga keresi azt az embert, nem?
– Nem hiszem, hogy itt találnánk rá – kötötte az ebet a karó- hoz a ú, és arcára kiült a gyanakvás, amit szülők arcán láthatunk, mikor csemetéjük ellenőrző könyvében az osztályfőnök szíves, négyszemközti beszélgetésre szóló invitálására lelnek. Majd fel- tette az ilyenkor szokásos kérdések egyikét:
– Minek néz maga engem?
– De hát kit nézzek, ha magához beszélek? – kérdezte zavartan a részeg.
Tom számára egyértelművé válhatott, hogy külvárosi idegen- vezetője nem ravasz, hanem hülye. Ismét sóhajtott egyet – ez már legalább a tizedik volt, de hát a jóga is azt tanítja, hogy egy-egy sóhaj csodát tesz az emberrel –, és belépett a kocsma ajtaján. Bill lelkesen, arcán szétterülő örömmel követte.
Vártam pár pillanatot, körbekémleltem a terecskét – ezt teszi a rutin –, aztán én is benyitottam a csehóba. Az érzés hason- lított ahhoz, amikor egy túlfűtött gőzfürdőbe toppansz, az- zal a különbséggel, hogy itt a füst és az áporodott pálinkaszag vegyült el az emberi verejték széles spektrumával, és ez a még éppen gáz halmazállapotú, csaknem cseppfolyós, de máris a szi- lárdulás felé hajló keverék vágott mellbe, tapadt rá az arcomra, és fojtotta belém a lélegzetet. Legszívesebben ködfényszóróra kapcsoltam volna, mert másfél méternél kisebb volt a látótávol- ság, és a máskor oly megbízható, egyébként fér asnak mondott szaglószervem használhatatlanná vált a brutális orrtámadás kö- vetkeztében.
Persze nagyképűség lenne azt állítani, hogy fogalmam sem volt, hová lett előlem a furcsa pár. Ahogy Billt ismertem, csak a pultnál állhattak. Most sem tévedtem. Tom, aki még jelen álla- potában is erősen túlöltözöttnek hatott, megmaradt fél lencséjét tisztogatta teljesen feleslegesen – nem a kicsapódott pára akadá- lyozta a látását. Erre hamarosan ő is rájött, és felhagyott a párat- lan párátlan üvegdarab további sikálásával.
12
Bill groteszk testmozgással igyekezett felhívni magára a kocs- máros gyelmét, aki éppen a pálinkáspoharakat tisztogatta egy gyanús küllemű rongydarabbal, ami ránézésre akár régmúlt ko- rok hős uralkodóinak halotti lepléből is származhatott volna. Pióca és a kocsmáros teljesen független koreográ a szerint mutat- ták be egyéni számaikat. A részeg furcsa, meghökkentő mozdu- latai láttán egy elmegyógyász több, egyenként is rendkívül ritka kisagyi daganategyüttes mozgásszervi tüneteit diagnosztizálhat- ta volna nagy gyönyörűséggel, míg a kocsmáros tevékenysége a B-kategóriás rém lmek gyomorforgató jeleneteire emlékeztetett, ahogy lassú mozdulattal a hunyorgó lámpa fényébe emelte a vi- zet sosem látott edényzetet, majd egy rövid, de pontos sercintés- sel biztosította a kenést a kétes tisztaságú rongy számára, amivel egyenletesen opálosra dörzsölte a pohár belső falát.
Bill kitartó vonaglása rövidesen mégis magára vonta a csapos lanyha gyelmét. A részeg, felbátorodván pillanatnyi sikerén, be- lekiáltotta az arcába:
– Két pálinkát, öreg barátom!
– Majd ha ki zetted, amivel tartozol – válaszolta unottan a kocsmáros. Aztán hangot adott abbéli érzéseinek, mennyire sér- tőnek találja, hogy egy ilyesfajta kuncsa öregnek, sőt mi több, barátjának tartja őt, és félreérthetetlenül jelezte, hogy ezután az uram megszólításra tart igényt.
Alighogy elengedte azonban Bill nyakát, az érintett angyali mosollyal folytatta mondókáját:
– A barátom zet.
A kocsmáros bizalmatlanul nézett Tomra, majd megvetően beleköpött a soron következő pohárba, és foghegyről odavetette:
– Ki ez a csúr?
– Nem mindegy? Az a lényeg, hogy van pénze!
A csapos fejét csóválva elmosott egy újabb poharat, majd meg-
töltötte valami maró folyadékkal, és undorral a részeg elé tette. – Kettőt kértem! – hördült fel Bill.
13
– Sem süket, sem hülye nem vagyok. Neked most kettőt zet, egyet kap akció van, amíg ki nem egyenlíted a számládat.
– Rohadt zsaroló! – dörmögte az orra alá Pióca, és felhajtotta a gyanús küllemű folyadékot.
– Szóval, hol találjuk azt az embert, akiről beszélt? – elevení- tette fel Tom az őt érdeklő témát.
– Milyen embert?
– Ne szórakozzon velem, mert itt hagyom magát zetés nél- kül! Azt mondta félórája, hogy segít nekem megtalálni Leslie Mortont, mert van egy barátja, aki mindenkit ismer errefelé.
– Hát persze, emlékszem, erről beszéltünk két sörrel és egy pá- linkával ezelőtt!… Szóval, az én öreg cimborámat csak Tisztele- tesnek szólítják errefelé, ugyanis bárkit képes átkeresztelni.
Hát persze! A Tiszteletes! A használt, de még használható okmányok bizományosa. Bár nehezen tudtam elképzelni, hogy a Tiszteletes a barátai között tartaná számon Billt, a ú ezt igazán nem sejthette. A részeg folytatta az áradozást:
– A Tiszteletes egy igazi művész!… Rendeljen már még két pá- linkát, hát kiszárad a torkom.
Tom bágyadtan intett a kocsmárosnak, hogy töltse újra Bill poharát, majd elmerengett a kocsma füstjébe.
Elgondolkodva ki zettem egy üveg barna sört a pult távolabbi részében csendesen sürgölődő pincérlánynak, és leültem egy kö- zeli, kétszemélyes, kicsiny asztalkához. Mikor letettem az üveget, éreztem, hogy felemelni csak az asztallal együtt lehet majd – va- lószínűleg azért nem tisztította a kocsmáros a bútorzatot, mert erre már nem maradt elég nyála. A széket szerencsére fényesre koptatták a vendégülepek, így legalább ahhoz nem ragadtam hozzá. Anyám mindig arra tanított, hogy pisilés után mossam meg a kezem – itt inkább előtte tettem volna, hogy ne szennyez- zem be magam. Valahol olvastam egyszer, hogy a kocsmapultra kikészített sósmogyoró felületén tizenhárom különféle vizelet- mintát tudott kimutatni egy kutató. Ez itt biztos nem sikerült
14
volna, mivel a tulaj nem kedveskedett spontán rágcsálnivalóval. Lehet, hogy nnyásnak tűnök, de a Féligazság – valószínűleg a vizezett italairól kapta a nevét – soha nem tartozott a kedvenc szórakozóhelyeim közé, és kizárólag akkor fordultam itt meg, ha az üzlet úgy kívánta. Az ételüket semmi pénzért meg nem kós- toltam volna, italból pedig csak az üvegben felszolgáltat voltam hajlandó meginni. Kortyoltam hát egyet a barna léből, és tovább gyeltem Tomot.
Érdekes, hogy általában nem én kerestem az ügyeket és az ügy- feleket, hanem azok találtak rám. Persze ehhez nyitott szemmel és füllel kellett járnom, erősen támaszkodva a megérzéseimre. Hi- szek az intuíciókban, bár tudom, hogy a tudomány nem osztja a lelkesedésemet. Igaz, számomra is rejtély, hogyan rakja össze az agyam a rendkívül összetett, részleteiben még sokszor előttem is homályos döntéseket, de az évek során meggyőződtem róla, hogy érdemes rá hallgatnom. Eleddig csak egyszer hagyott komolyan cserben a megérzésem, viszont sokszor kihúzott a pácból, sőt, több alkalommal megmentette az életemet. A belső hang most arra ösztökélt, hogy ne hagyjam elmenni ezt a srácot.
Már épp elhatároztam, hogy odalépek hozzá, amikor megelő- zött egy kétajtós szekrény. Ha jól emlékszem, Ezüsthátú névre hall- gatott a tag, aki galléron kapta a már amúgy is megtépázott út.
– Mit bámulod a nőmet, seggfej? – sziszegte a megrettent arcba.
– Esz csak falabi défedés lehed – igyekezett hangokat kipré- selni magából szorult helyzetében az alperes. – Éd deb bábultab a baga ketfeséd.
– Azt állítod, hogy hazudok? – szedte elő a régi trükköt a hús- torony, és csavart egyet a szorításon. Tom alkalmazkodott a hely- zethez, és már meg sem próbált megszólalni. Viszont lelkesen ráz- ni kezdte a fejét, kétségbeesett grimaszokkal jelezve, hogy dehogy gondolta ő azt, hogy az előtte szóló igaztalan dolgot állítana. Sőt, mindenben egyetért, és szívesen segít a továbbiakban is, ha bármi egyéb nézeteltérés adódna.
15
Ezüsthátú kevésbé volt járatos a kommunikáció tudományá- ban, így nem találta elég meggyőzőnek Tom jelzését, és rövid, de annál hatásosabb harci kiáltás kibocsátása közben átívelte a út a pulton, távozásra serkentvén ezzel egy eleddig jól mulató tár- saságot, akik – mivel Tom szó szerint asztalt bontott – sietősen távoztak a helyiségből. A súlylökés e humán változata hangos ovációt váltott ki a hegyi gorilla baráti köréből, ami csak tovább fokozta az ünnepelt magabiztosságát. Odalépett a kocsma romja- iban heverő úhoz, és újfent átívelte a pulton, most az ellenkező irányba. Így, bár már hellyel nem kínálhattam az asztalomnál a bravúrosan landoló i ú kaszkadőrt, legalább nem kellett oda- mennem hozzá. A söröm csendesen agonizált az asztal kifordult lábai között, sebe alapján úgy tűnt, pillanatokon belül elvérzik.
– Elnézést – motyogta Tom.
– Semmi gond, már úgysem voltam szomjas. Segíthetek feláll- ni?
–Nagyon köszönöm. Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Tom Marshall vagyok.
– Dave Bexley. Örülök a találkozásnak.
A bemutatkozás meghitt pillanatának Ezüsthátú vetett véget, aki elénk toppant, és eme ünnepélyes alkalomból kést is rántott. Mielőtt azonban gondolkodóba eshettem volna, mitévő is legyek, Tom ijedtében úgy vágta állcsúcson a behemótot, hogy az zsák- ként terült el a romokban.
– Ezt nevezem! – ismertem el, miközben beszélgetőtársam a kezét rázta fájdalmasan. – Most aztán pucoljunk, mert úgy ér- zem, hamarosan zord hangulatú, nagy buli lesz. Alacsonyan szállnak a bútorok.
Ezüsthátú baráti társasága nem nézte jó szemmel a remek szó- rakozás elrontását, és tettleg igyekeztek kárpótolni magukat az elmaradt vérfolyásért. E célból először székeket küldtek át légi- postán marasztalásunkra, majd mivel nem foglaltunk helyet, az asztalt is passzolták. A helyiség rohamosan amortizálódott
16
körülöttünk, és félő volt, hogy mi is hasonló sorsra juthatunk. Így hát elkaptam Tom fájó kezét, és magammal rántottam a kijárat felé. Az ajtó előtt csak azért torpantam meg, hogy az egyébként jó ütemben küldött söntéspult megnyissa nekünk a távozásra alkal- mas nyílást. Szaporán pucoltunk el a tetthelyről.
ÑÑÑ
Egy kilométert sem futottunk, mikor Tom kidőlt – sípolva inte- getett, hogy álljak meg, majd térdére támaszkodva igyekezett am- úgy is teli tüdejébe még több levegőt szívni. Már attól tartottam, hogy eldurran, mint egy lu , amikor végre átment zihálásba, és időnként szótagokat is ki tudott préselni magából.
– Nagyo… nagyonkö… köszönöm… Lemarad… takmögött… tünk?
– Ne aggódj, nem érnek utol – válaszoltam könnyedén, bár ezzel a mondattal én is feléltem a vitálkapacitásomat. – Mit szólnál, ha elmennénk hozzám, és elmesélnéd, kit keresel. Ne aggódj, hallottam, amit az öreg Bill-lel beszéltél, és érdekel, tu- dok-e segíteni.
– Nagyon szívesen elmesélem – mondta. Közben elengedte a térdeit, helyette derekára rakta két kezét, és homorítani kezdett. – És szívesen fogadom a segítséget is. Annál is inkább, mert fogal- mam sincs, hol keressem a Tiszteletest.
– Hagyjuk most a Tiszteletest! Egyébként szívesen eljuttatlak hozzá is, ha szükséges. Mivel már egész tisztességesen lélegzel, ta- lán el is indulhatnánk. Jó tizenöt percet kell még trappolnunk. Persze, ha akarod, futhatunk is.
Fáradt vigyort eresztett meg, és kezével szélesen nemet intett. – Inkább sétálnék, ha már tolókocsit nem tudunk szerezni.
– Se toló-, se bérkocsi. Erre a környékre nemigen járnak a ta-
xisok. Én sem tenném a helyükben. Nem szívesen engednék be idegent a hátam mögé az autóba. Manapság még a megbízható
17
emberek is kiszámíthatatlanok… Erről jut eszembe, te milyen járművel érkeztél? Az öltönyöd maradékából úgy sejtem, autóval jöttél.
– Eredetileg nem ide indultam, hanem oda, ahová még elvisz- nek a taxisok. Az autómat én sem mertem kockáztatni.
– Akkor tényleg marad a gyaloglás. Mesélhetnél útközben az eltűnt örökösről – kezdtem, de hirtelen elhallgattam, és belefü- leltem a csatornaszagú éjszakába. Az eddig távoli ordítás egyre határozottabb alakot öltött. Úgy tűnt, nem úszhatjuk meg újabb sprint nélkül. – Attól tartok, a meséléssel mégis várnod kell. Látom, egyenletesen lélegzel. Szippants még pár mélyet, aztán mindketten kapjuk a saját nyakunkba a lábunkat, mielőtt lelkes rajongóink nyomunkra akadnak! Igyekezz mögöttem maradni!
Nem vagyok egy futóbolond, de nem is vetem meg ezt a sportot, főleg, ha önvédelmi céllal kell űznöm. Bár az utóbbi időben ragadt rám néhány kiló felesleg, még mindig elég jól bírtam az iramot. Tom egyre erősödő zihálásának zaja biztosított arról, hogy még mindig párosat futunk, így egészen jó tempóban sikerült megkö- zelítenünk szegényes, ám annál lehangolóbb bérleményemet. Az utolsó kilométeren már nem üldözött senki, de tartottam tőle, hogy i ú követőm nem bír újra elindulni, ha egyszer megállunk, így a lendülettől vezérelve berohantam a sötét lépcsőházba, halálra ijesztve a kukák mögött randizó macskákat, akik éktelen robaj- jal lőttek ki a kapualjból. A lépcsőkön lazább tempóra váltottam, de csak a második emeleten csökkentettem véglegesen az iramot. A hátam mögül olajozatlan vastüdő csikorgására emlékeztető hang jelezte, hogy Tom utolért, és a ú arcán látszott, hogy igen tetemes oxigénhiánnyal küszködik, tehát az elkövetkező tíz perc- ben a légzés valószínűleg minden erejét leköti majd.
Gyorsan betuszkoltam a függőfolyosóról, és bezártam mögöt- te az ajtót. Mivel kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy jelen- legi szerény hajlékomat becsmérelje, nyugodt szívvel hívtam be egyetlen szobámba. Amíg ő a légzőgyakorlatot folytatta, gyorsan
18
rendet raktam: a szennyes alsóneműket és pólókat bedobáltam az e célra rendszeresített zsákba, kiürítettem a hamutálat az ablakon – Istenem, már két hónapja nem gyújtottam rá! –, majd a seprű- vel néhány tétova mozdulatot téve összegyűjtöttem a padlón he- verő étel- és egyéb maradékokat. Az ágy mellett női tanga árvál- kodott, de nem tudtam rájönni, kitől származik. Rövid tétovázás után zsebre vágtam – a megérzésem azt mondta, még jól jöhet. Gyorsan megigazítottam az ágytakarót, és a lehangoló objektum máris meghitt családi fészekké változott.
Tom a rendezkedésből mit sem észlelt, egy pro légcserélő kapacitásával gyűjtötte a nyitott ablakon át az utca levegőjét, je- lentős vákuumot idézve elő odakint. Bearaszoltam a konyhába, lesöpörtem az asztalról az üres üvegeket, a penészes kenyeret, a kenyértől penészes asztalterítőt, majd hirtelen ötlettől vezérelve kinyitottam a hűtőszekrényt, és a polcokat is a szemetesbe ürítet- tem. Mit meg nem tesz az ember a vendégekért!
Egy pillantást vetettem a még mindig jelentős fordulatszámon működő élő ventillátorra, és kiosontam a kétzsáknyi hulladékkal. A lépcsőház csendes volt – a lányok már a placcon kínálták magu- kat, a stricik még csak most kezdték az esti zsugát a kocsmában; a ház többi lakója feltehetően magatehetetlen volt – ebben álta- lában a különböző kémiai anyagok rendszeres és nagy mennyisé- gű, önkéntes fogyasztása játszott leginkább szerepet. Elosontam a szemétledobóig, beejtettem a zsákokat, és hallottam, ahogy a robajra ismét szétrebbennek az addigra már visszabátorkodott, a szerelem hevében hátborzongató, gyereksírásra emlékeztető han- gon virnyogó macskák.
Mire visszaértem a szobába, Tom már a fotelben ücsörgött, és éppen kontaktlencsét illesztett kiguvasztott szemére. Nem vagyok nnyás, de ettől a mozdulatsortól mindig kiráz a hideg. Gyorsan elfordultam, és lehuppantam az ágy szélére.
– Kérsz egy sört? – kérdeztem, és igyekeztem másfelé nézni, amíg befejezi a szemgolyói verziófrissítését.
19
– Rögtön kidobnám a taccsot. Azt pedig vendégségben nem illik.
– Látom, már felhagytál a bőrlégzéssel. Ha végig tudsz mon- dani egy mondatot, kezdd el a történetedet.
– Nem túl izgalmas sztori. Pár napja kezdtem el dolgozni egy biztosítótársaságnál, és a főnök tegnap rám osztotta életem első komoly megbízatását. Egy Amerikában élő – bocsánat, elhunyt – úriember minden vagyonát Leslie Mortonra hagyta. Kicsit fura volt nekem a dolog, de mit tehettem, ez volt az első komoly ügyem. Reggel felöltöztem szépen, és a hivatalos iraton megadott címre hajtottam. Nagyon rendes kis ház volt, házmesterrel, ko- vácsoltvas kapuval, li tel, ahogy kell. Mondom a manusnak, aki kicsoszogott ajtót nyitni, hogy Morton úrhoz jöttem. A vén kripli meg csak nézett, mint a moziban. Gondoltam, süket, ezért hangosan megismételtem, erre rám ordított, hogy ne üvöltsek, és húzzam el a belem, itt nem lakik semmiféle Morton, mire én majdnem belerémültem a nadrágomba. Mikorra sikerült meg- erősítenem a védelmi vonalaimat, előszedtem neki a végzést, és az orra alá dugtam. Böngészte, böngészte a papírt, én meg ott szobroztam. Úgy néztünk ki, mint egy csendélet két idiótával… Aztán nagy sokára kibökte, hogy Leslie Morton már két éve el- költözött. Ösztökéltem, hogy talán mondaná meg, hová tette át székhelyét a boldog örökös, de csak a vállát vonogatta, hogy ez nem az ő dolga. Hiába szorongattam, nem lettem okosabb, így hát elkértem tőle a ház tulajdonosának a címét. Na, a tulaj persze a város másik végén lakott, de legalább otthon volt. Elég jól megy egy ilyen háztulajdonosnak, szép kis kecóban tengeti egyhangú napjait a hölgy… Szerencsére az ő agya nem volt olyan hézagos, mint a vén kecskének, és elfuvolázta nekem, hogy Leslie Morton ügyvéd volt, évekig lakott nála, mígnem két évvel ezelőtt egyik napról a másikra felmondta a bérleményt. Mikor újfent búsulni kezdtem azon, hogy elvesztettem a ckó nyomát, a hölgy belém karolt, és bizalmasan megsúgta, hogy tudja, hová ment az általa
20
csak visszafogott szívtipróként jellemzett ügyvéd. Szerinte csak- is egy nő lehetett a dologban. Elfojtottam kitörő ásításomat, és érdeklődést tettettem, mire elmesélt néhány pikáns történetet a volt lakóival kapcsolatban, aztán végre kinyögte a várva várt kül- városi címet. Nemigen akartam megérteni, miért húz el egy jó- módú ügyvéd a külvárosba, amikor nincsenek anyagi gondjai. Ő sejtelmesen mosolygott, és megjegyezte, hogy a szívnek nem lehet parancsolni. Szerintem túl sok romantikus regényt olvasott, mert ugyan miért kellene kiköltöznöm az ótvarba csak azért, mert be- lezúgtam egy bringába?
– Biztos nem kérsz sört? – tápászkodtam fel az ágyból, mert a féloldali fekvéstől elmacskásodott a hátam. Aztán, mivel nem kaptam választ, kiléptem a konyhába, és felbontottam az arany- tartalékot.
– Szóval, pohárból vagy üvegből?
– Pohárból.
Kitöltöttem neki a sör felét, és átnyújtottam. Jóízűen belekós-
tolt, aztán egy hajtásra kiitta.
– Istenem, erre a sörre vágyom már fél napja!… Na, szóval!
Megnéztem, hol van ez az Apostol utca, vagy mi, és láttam, hogy jócskán lelóg a térképről. Hagytam az autót, és fogtam egy taxit. Számítottam rá, hogy lepukkant hely lesz, de a valóság messze túlszárnyalta a képzeletemet. Valami ilyesmi volt, mint amiben te laksz.
– Köszönöm.
– Nem azért mondtam, mintha nem tetszene a hely, csak a hi- telesség és az összehasonlítás végett. Szóval, ott persze se házmes- ter, se névtáblák, úgyhogy bezörgettem egy földszinti lakásba, ahol sikerült felriasztanom egy félhülye öregasszonyt, aki fellár- mázta az egész házat, hogy meg akarják gyilkolni, mert jött érte a temetkezési vállalkozó. Szerencsére a szomszédok nem rendőrt hívtak, gondolom önvédelemből, hanem szelíden nyugtatgatták a vén szatyrot. Aztán egy ötvenes forma, erősen fokhagyma- és
21
avas szalonna szagú ckó bizalmasan belém karolt, belelihegett az arcomba, és betessékelt magához. Így hát tőle próbáltam meg- érdeklődni, tud-e valamit Mortonról. Egy ideig gondolkodott, legalábbis azt hiszem, mert nem szólt semmit, csak nézte a pó- kot a sarokban. Végül kibökte, hogy ő még csak egy éve él itt, de a sógora már régebben is itt lakott, így felmentünk a sógorhoz. A sógor persze nem volt otthon, csak a felesége, akivel szerintem a fokhagymaszagú össze szokta szűrni a levet, mert nagyon mo- solyogtak egymásra, és ettől én igencsak rosszul lettem, mert a mosolyuk amúgy egyéniben is rekordokat döntögetett… Na, az asszonyka elmesélte, hogy tényleg élt itt egy Morton nevű gura, de rövid időn belül eltűnt. Kérdeztem, hová költözött, mire azt mondta, hogy fogalma sincs. Ennyire jutottam ma. Vagy megta- lálom Leslie Mortont, vagy bemutatom a halotti bizonyítványát. Mert az első ügyemet nem hagyhatom megoldatlanul.
– Azt hiszem, tudnék neked segíteni. Gondolom, elég tisztes jutalékod lesz, amikor lezárjátok. Ha sikerül megtalálnunk Mor- tont, 30 százalékot kérek belőle, a költségek levonása után. Ha nem találjuk meg, a nyomozás grátisz.
– Tetszik az ajánlat, de addig nem tudok nyilatkozni, amíg nem tudom, ki is vagy igazából.
Ez volt az a pillanat, amikor – legalábbis részben – le kellett rántanom enmagamról a leplet. Torkot köszörültem, hanyagul zsebre vágtam bal kezemet, jobbommal kissé megemeltem a sö- rösüveget, és arisztokratikus stílusban bemutatkoztam.
– Ahogy már a csehóban említettem, Dave Bexley-nek hív- nak. Tisztes foglalkozásom jelenleg nincs, azonban magándetek- tívként közismert vagyok a városnak ezen felén. Korábban ezt a szakmát hivatásszerűen űztem, papírom is volt róla, de pár éve megromlott a viszonyom a helyi hatóságokkal, és ezt követően nem mentem be a hivatalba meghosszabbíttatni az engedélyemet. Áthelyeztem a székhelyemet a város porosabbik végébe, ahol az ügyfelek nem kérnek papírt, mivel egyrészt ők sem rendelkeznek
22
ilyen luxuscikkel, másrészt nehezebben is igazodnak el a betűk tengerében, mint egy átlagos belvárosi polgár. Itt a hivatalos for- maságoknál sokkal erősebb kötelékek védik a szerződéseket – az adott szó és a betyárbecsület még mindig működik. Persze ezek- nek olykor tettleg kell nyomatékot adni, de ezen a területen is ott- hon vagyok. Összegezve ezt a szerény, de igen mélyenszántó gon- dolatsort elmondhatom, hogy csaknem 10 éves magánnyomozói múlttal rendelkezem.
– Elég meggyőző voltál. Ha nem sörösüveg lenne a kezedben, akár egy újdonsült felsőházi jelölt székfoglalóját is magad mögé utasítottad volna… Rendben, részemről áll az alku. Amennyiben megcsípjük Mortont, és pontot teszünk a hagyatéki ügyre, tiéd a jutalékom 30 százaléka.
Kezet nyújtott, és ezzel a szerződésünkre – és a Tom poharából kicsorgó sör jóvoltából a nadrágomra – pecsét került. Mindket- ten úgy éreztük, jó üzletet kötöttünk, és végső soron ez a tárgya- lás legfőbb célja. Miért kértem 30 százalékot? Én hosszú távra gondolkodom: ha sikerül ez az ügy, Tom személyében egy biztos szállítót tudok a magaménak. És mivel ez volt az első ügye, legyen övé a pénz nagy része. Úgy láttam rajta, igencsak megkönnyeb- bült. Gondoltam, ideje odabiggyeszteni a habot a tortára.
– Tehetek még valamit érted? Esetleg elvigyelek az autódig?
– Hát, az nagyon jól jönne. Útközben meg is beszélhetnénk, hogyan tovább.
– Az ki van zárva. Motoron nem lehet menet közben beszél- getni.
– Motoron? Az hittem, autód van.
– Az nem lenne praktikus. Egy autót ki lehet szúrni a márkája, színe, rendszáma alapján. Egy motorral a legszűkebb sikátorban is ellavírozok, utolérek bárkit, és ellógok bárki elől. A bukósisak miatt az arcom sem látszik. Nem kell érte komoly adót zetni. Ja, és nem az utcán lakik, hogy bárki elcsórja.
– Meggyőztél. Induljunk!
